Összeraktam, jó lett, elmentem tankolni vele, s ott minden megint fejreállt. Azt hiszem, elhamarkodottan örültem, szedhettem szét az egészet újra. És akkor történt pár dráma.
Megdöbbentő dolog zajlik épp az NSU sztorijában – napokon belül lejár róla a veteránvizsga. Ez azt jelenti, hogy öt éve ugyan egyszer már motorozható és prezentálható volt, aztán most mégis használhatatlan. Még mindig, az idő meg csak egyre fogy. Nyögve-utálkozva, de múlt télen megint nekiláttam, hogy erre a nyárra esetleg már motorként működhessen. Nem sok sikerrel.
Látod, egy pontja volt ennek az autónak, amire mérget vettem volna, hogy jó. A motor, amit a tulaj alig pár ezer kilométerrel korábban, egy vagyonért újíttatott fel a híres Schultze-művekben, még Németországban. Aztán mégis – elszállt a hengerfej. Mit tehettem volna? Szétszedtem.
Autóval, nyaralni, Nyugat-Európába szoktunk menni, mert a feleségemmel abba a generációba tartozunk, amelyiknek a Nyugat volt a csoda, a Kelet meg a szoci. Horvátország, Szlovénia, Csehország persze belefért eddig is, de eljött az ideje, hogy most alaposan irányt váltsunk – a Mini orrát Kelet-Balkán irányába fordítottuk. Akit érdekel, mi volt, tartson velem.
Az autóiparban akkor épp az olaszok gurítottak nagyokat… a hírekben meg a repülős balesetek. Elmerülünk a kilószám fújt hajlakkok, az aggasztóan növekvő válltömések, Marty McFly és az első Windows évében.
Alapszabályok autóvásárlásnál: 1) Minit nem veszünk. 2) De tuti nem második szériást. 3) Ha második szériást, akkor sem benzinest, mert abban a tönkremenős Prince-motor van. 4) De ha már, akkor se se turbóst, mert ott duplázódik a baj. 5) S ha akkora hülyék voltunk, hogy beletenyereltünk egy Prince-motoros Cooper S-be, turbóval… akkor kevés kilométerest vadásszunk belőle, hogy hagyjunk legalább egy kis esélyt magunknak. Vettem egy Clubman S-t. 253 ezer kilométerrel. Motorhibásan. És meg akarom csinálni.
Múltkor a régi brit és a francia filmek jeleneteiben, a háttérben látható, ritkán sztárolt autókról meséltem nektek. Most eljutottunk a németekhez, az olaszokhoz, Horst Tappert és Vittorio Gassman világához. Kicsit foglalkozunk Spanyolországgal és a keleti filmgyártás autóival is.
Több mint tíz éven át ilyennel róttam Budapest Magyarország útjait. Télen-nyáron. Ütöttem-vágtam, élveztem, támaszkodtam rá, szállítottam vele. Úgy a szívemhez nőtt, mint neked a kutyád, a macskád, a nyulad vagy a kedvenc tarantulád. Zokogtam, amikor kiütötte alólam egy Golf. De eltelt az özvegyi gyász, s amikor felbukkant egy másik, megvettem. Fogadjátok szeretettel a Honda Spacy, bocsánat Elite 250-est a flottában.
Régi filmeket nézni nagy mániám, s ahogy a YouTube számait látom, ezzel a hóbortommal nagyon nem vagyok egyedül. Szerintem velem együtt sokakat foglalkoztat a kérdés – mik azok az autók a háttérben, amiket szétszórva látunk az utcán? Barátom, azok a régi népautók. Amelyekből alig maradt.
Majdnem az lett a címe ennek az anyagnak, hogy a Római vakációból az ölembe, egy pillanatra megfordult a fejemben az is, hogy felemlegessem Cary Grantet és Audrey Hepburnt, aztán rájöttem – ez a cím, ezek a nevek ma már jó eséllyel semmit nem mondanak a befogadó közönség nagy részének. Akkor csak annyit mondok: ezzel a fura izével most megvakartam egy régóta tartó viszketést.