Lássuk, miket sikerült eddig szintre hozni a Miniben, amióta tavaly decemberben megvettem – rácáfolva az ilyen Minik szerelhetetlenségére. Persze nyilván vár még rám valamilyen szép falnak menés, de egyelőre a tervek szerint haladunk.
Mert mi is történt eddig?
-
A hanyatt dőlt első támla már jól működik.
-
A fényszórókéve az utat világítja.
-
Az első futóműben megújultak a mozgó kapcsolatok, ott most minden tökéletes – ez viszonylag nagyobb művelet volt.
-
Lett új légszűrő a borzalmasan koszos régi helyett.
-
Megújult az összes kopott porlasztócsúcs, valamennyi bemérve visszakerült a helyére. Most az autó füst- és szagmentes, szebben duruzsol, és olyan keveset eszik, hogy az a tank gázolaj, amit közvetlenül a javítás után beletankoltam, még nem fogyott el. Ez is nagyobb művelet volt.
Egyetlen nagyobb lélegzetvételű javítás volt hátra, az ABS-ESC-guminyomás visszajelző-hármas lámpáinak kussba küldése. Ezek mellett még jó pár kisebb dolog váratott magára: a bal első ajtó központi zárja nem nyit, az ajtóhatárolók szabadon lifegnek és feladták a munkát, a bal első hangszóró nem szól, a hátsó ablaktörlő egyharmad úton mindig elakad.
S még pár idegesítő apróság: a rádióadás könnyen torzba csap át, jelezve, hogy az antennajel-erősítővel nincs minden rendben, az első ablaktörlők csíkoznak (azóta vettem új Valeo Silence-eket), a mosófúvókákat be kellene állítani, mert rossz helyre nyomnak (ez mindig akkor jut eszembe, amikor esik, és megyek valahova, olyankor meg nem szívesen tökölsz ilyennel), az első kerekek valamelyikéről meg szerintem leesett a súly, mert 110-130 között remeg a kormány. Azóta amúgy azt is megcsináltattam – a gumis mondta, hogy az a 10 gramm nem okozhatta, de amióta fent van, azóta nem remeg.
Nem vészes egyik sem a megmaradtak közül, de tennivaló azért van velük. Amúgy, ha a Mini nem lenne újszerű és nagyon kulturált állapotú, hanem valami lehasználtabb autó lenne, ezek nem is zavarnának. Szerencsére vannak barátaim, akik mindig segíteni akarnak, s bár nekem, magamnak nemigen volt eddig időm eljutni Mini-bontóba, Dave haverom először egy pár ajtóhatárolót és egy hátsó ablaktörlőmotort vett nekem a gyöngyösi Schnitzer bontóban, majd Angliában élő Rafael Zoli barátom kezdett követelni rajtam egy listát a hiányzó tételekről. Fejébe vette, hogy elmegy nekem alkatrészvadászatra, még mielőtt hazajönne az AMTS-re, hogy akkorra már hozni tudja magával a cuccokat.
Ő komolyan nekihasalt a beszerzésnek, fél napot eltöltött valami bontóban odakint, túrt nekem központi zárat, hangszórót, csavarhúzót az hiányzóm helyére a szerszámkészletbe (meg mellékesen egy „Mini”-feliratú villáskulcsot is), ha már ott volt, elhozta a gyári kerékkompresszort is (abból sosem árt egy tartalék, mondta), s vett nekem két vadonatúj ABS-jeladót is.
Az úgy nem módi, hogy a haverjaid rohangásznak a dolgaid után, te meg ahelyett, hogy a Szent Minivel foglalkoznál, mindenféle hülye, piros Alfákat meg ősöreg NSU-kat meg egyéb motorokat szerelgetsz. Kötelezőnek éreztem, hogy ha már mások vették a fáradságot, hogy utánajárjanak a dolgaimnak, akkor én is nekiálljak a zöld bajor-angolnak. Már csak azért is egyre sürgetőbb lett a dolog, mert a feleségem (és egyéb utasaim) sípcsontján ajtómagasságban szaporodó kék foltok, és a keletkezésükkel járó, Minire szórt, áldatlan szitkok mind jobban zavarni kezdtek.
Emiatt jellegzetes autósújság-írói szituba keveredtem egyik pénteken: délelőtt még az Intercontinentalba (oké, ma már az a Marriott, de nekem Interconti marad, mint a Moszkva tér meg a Felszab is) hajtottam a Minivel, hogy annak tetőtéri, óriási teraszos tárgyalójában (ami régen lakosztály volt, s ahol Freddie Mercury gyakorolta 1986-ban a ’”Tavaszi szél vizet áraszt”-ot), Stella Li-vel, az óriási BYD cég második legnagyobb emberével szűk körű kerekasztal-konferencián vegyek részt. Ing, zakó, elegancia, kilenc evőeszközös ebéd meg minden volt ott.
Aztán hazahajtottam, átvedlettem talpig koszosba és a zuglói utcánk porában, a földön ülve szétszedtem a dicsőséges, Intercontinental mélygarázsa-látta délelőtti transzportot. Utóbbi formátum valahogy még mindig otthonosabban megy nekem, ami azt jelenti, hogy a lelkem mélyén harmincegy év alatt se lett belőlem zakós csávó, pedig voltam már én mindenféle menedzser, még akkor, amikor a hányásmintás nyakkendő és a lila zakó (na, olyanra azért nem vetemedtem) volt a divat. No meg, firkászságom első tizenöt évében még minden úton elvárás volt az elegáns öltözet.
A Mininek először a vezető oldali ajtaját szedtem szét, mert ott három hiba is simogató kézre várt. Az ajtókárpit torx csavarjainak felfedezése már korábban rávett, hogy vegyek végre egy megfelelő dugókulcs-készletet – hát, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz ilyenem. Használható szerszámok birtokában könnyen ment a szétszedés, csak arra kellett rájönnöm, hogy az én, már faceliftes R50-esemnek a korai változatnál hosszabbra vett könyöklőjét hogyan lehet előrehúzni, hogy hozzáférjek ott a hátsó csavarhoz. YouTube a te barátod.
Onnantól már csak a kárpitleszedő kellett, aztán a patenteket szétkattogtattam, s lent volt a panel. Amikor szerelem ezt az autót, mindig meglep, hogy huszonegy évesen mennyire újszerű benne minden, oly kevés a szerelésnyom, a megszaladt csavarhúzók és villáskulcsok rongálása, a hozzá nem értő kezek után maradt rombolás. Nagyon nem olyan, mint a 40-50-60 éves járműveim. Talán Teavaj Alfám volt ilyen… meg helyenként a Kád.
A hangszóró ott volt végre az orrom előtt. Összvissz négy csavar, annyit kell kitekerni, induló sikerélménynek pont jó lesz ezt kicserélni. Aztán, amikor már a kezemben volt, sejteni kezdtem, hogy nem is lesz olyan egyszerű a művelet. Ami ugyanis az én autómból kijött, az a nyomó magas állványon lakott, amit viszont Rafael Zoli túrt nekem az angliai bontóban, lapos beépítőkereten. Pedig direkt meg is kértem Zolit, nehogy a drága hifis (Harman Kardon) fajta Miniből hozzon nekem hangszórót, s ő ellenőrizte is, hogy nem olyan-e. De úgy látszik, létezett egy harmadik (sőt, talán negyedik és ötödik fajta) audiorendszer is ezekben a Minikben.
És tényleg, sehogyan nem stimmelt a nyomó – ha behelyeztem az üregbe, a mágnese annyival mélyebbre lógott, hogy felütközött az ablaksínen. Tudom, távtartót kellett volna eszkábálnom. Ha sehol nem lehetne ehhez az autóhoz alkatrészt kapni, nyilván nekiálltam volna, hogy valami műanyagdobozból, némi szilóval kiemelőt gyártsak, de ember! Ez azért csak egy konzumcikk! Kapsz ilyet boltban, ha nem, hát bontóban! Viszont tisztességes akusztikai elválasztás nélkül tilos összerakni, mert a hangszóró förtelmesen szól, ha az előre- és hátrafelé sugárzott hanghullámai össze tudnak keveredni. És persze még a csatlakozó is rossz helyen állt ki belőle.
Eszembe jutott, hogy Misi, Littner Zsolti barátom fia aznap déltájt épp Gyöngyösre indult, hogy beszerezzen néhány cuccot ahhoz az R50 kabrióhoz, amit pár héttel korábban vettek. Gyorsan felhívtam, még épp időben, mert már a pultnál állt. Szerencsére tudott nekem venni egy megfelelő közép-mélynyomót, már csak meg kellett várnom, hogy hazafelé jövet bedobja nekem.
Jöjjön a nagy falat, a központi zár szerkezete. Ez azért korántsem egylépcsős feladat. Az még oké, hogy maga a zár három csavar kitekerése után szinte kiesik, de mégsem ilyen egyszerű. Le kell akasztani róla a kilincs húzóbovdenjét, ráadásul olyan helyen, ahová nem látsz be, tehát a kezeddel kell kitapogatnod a fül formáját, illetve hogy merre enged mozgást a kábel. A szerkezetbe belefúródik a zárbetétből érkező, kis kardánszerű rúd is. Azzal szétszedéskor nincs is probléma, mert kicsusszan, amikor kiveszed a szerkezetet, de ilyenkor kicsit azért már elkezdhetsz gondolkozni azon, hogyan pattan majd vissza, amikor összeszerelésbe fordulnak a dolgok.
No meg, ott a belső húzóbovden problémaköre is. Azt nem úszod meg: le kell szerelned a belső kilincset a magassugárzóval együtt, hátulról kiakasztanod a szerkezetből a kábelt, onnantól a központi zár elvileg szabadon lifeg az ajtóban. Elvileg. Mert még rajta van az elektromos csatlakozó is, ami új korában a két biztosítófül megnyomására nyilván még szabadon kicsusszant a foglalatból, de huszonegy év alatt már jól megszokta a helyét, és nem akar távozni. Idővel (és némi noszogatásra) persze minden szétjön, boldogság hömpölyög az ajtóbelsőben.
Csakhogy az átkozott zár nem fér ki az ablaksíntől. A sínt az ajtó alján ki tudod ugyan csavarozni, hogy odébb toljad, de annak helyes szöge még egy tisztességes, ablakkeretes ajtónál is roppant fontos, hát még egy keret nélkülinél. Ha kilazítom, nem jegyzem meg az állását, s túlságosan kifelé dőlőre állítom be visszarakáskor, jobb esetben csak nagy lesz a szélzaj, rosszabb esetben beázik az autó. De rosszabb is tud történni: ha nagyon befelé dől az üveg, el is tud törni az ajtó becsapásakor, s ha csak kicsit rontom el, akkor is feszül az ablakszerkezet.
Ilyenkor tud megtörténni az, hogy valaki elviszi szerelőhöz zárcserére a Minijét, visszakapja megjavítva, tök boldog vele, majd rá másfél hónapra leég az ablakemelő motorja. Akkor már nem biztos, hogy fejben összekapcsolja a két eseményt, ugye…
Mindegy, ez a sínmizéria nekem megvolt fejben, filccel bejelöltem a pozíciót a reteszes alsó műanyagon, s szétlazítottam az egészet. A falig kinyomtam a sínt, de az L keresztmetszetű, meglehetősen testes zárszerkezet csak nem akart kiférni. Az a baj, ha ezen a tájon szerelsz, hogy vagy bedugod a fejed az ajtóba, és látod, mit művelsz, viszont mégse tudod művelni, mert a karod kint marad az eksnből, vagy a kezed teszed a fejed helyére, akkor meg az ujjaiddal kellene látnod. Ja, és egyszerre csak egy kezed fér be, a másikat nem használhatod. Utálatos egy dolog ez.
Aztán rájöttem: a sín és az ajtóburkolat által létrehozott hasítéknak a felső része felé van egy olyan íve, ahol a zárszerkezet egyetlen pozícióban átfér. Pár tized milliméterrel alatta vagy felette, más szögben, más állásban nem jön ki. Mindenesetre megtörtént a csoda – egyszer csak a kezemben volt a központi zár.
Hát ezt valaki jó rég alaposan összekente zsírral, de abból a kenésből leginkább a zsír által egybegyűjtött kosz maradt csak meg mára. Egymás mellé tettem a Rafael Zolitól kapott, sokkal szebb állapotú angol szerkezetet, s összehasonlítottam a kettőt.
Oké, innen jön bele a húzóbovden, ez mindkettőnél stimmel, az angoléban mondjuk, másféle huzal van, de azt majd átrakom. Itt a csatlakozó is, arra áll, annyi lábas, amennyi kell, ez is stimmel. De hopp, a régin van itt egy a magas felöntés, benne fogaskerekekkel. Hova tűnt ez az angolról?
Utolért engem is az Angliából származó, „elvileg ugyanolyan” alkatrészek problémaköre. Náluk ugyanis balra tarts van a közlekedésben, nálunk viszont jobbra. A kormány is az autó másik oldalán van. Nem mellesleg a kulcs is a kilincsben…
Zoli nagyon helyesen egy bal oldali központi zárat hozott nekem. A széria is stimmelt. Csakhogy odaát a bal oldali ajtó kilincsén nincs kulcslyuk. Nálunk viszont a jobbon nincs. Nekem viszont szükségem lenne erre a funkcióra, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a Minikben bizony be tud dögleni a centrálzár, olyankor meg nem árt, ha legalább a tollas kulccsal ki tudod nyitni.
Ilyenkor mi a francot tesz az ember? Én kicsit ordítottam. Csak halkan, hogy fel ne zavarjam a környéket, inkább csak magamnak, annak regisztrálásaként, hogy élek, és nem kaptam agyvérzést. Misi akkorra már rég úton volt hazafelé Gyöngyösről, őt nem kérhettem meg, hogy hozzon egyet ebből is, viszont a rossz zárat sem akartam visszaszerelni, mert addigra épp elég volt nekem az a szerelésmennyiség, amennyit lenyomtam.
Sikerélményre éheztem. Hasznosnak akartam látni az utca porában addigra elcseszett, bő két órámat. Elővettem hát a Dave-féle ajtóhatárolókat, s a torx-fejeket. Látod, ez a csere könnyű műtétnek bizonyult. Egy gumisapka le, három csavar ki, még egy csavar ki, régi alkatrész kihúz, új betesz, csavarok beteker, gumisapka vissza, s máris vehettem ki az átmeneti támasztó fakockát az ajtórésből, mert megállt az ajtó. Látod, ezzel kellett volna kezdenem, akkor talán az egész műveletsor ómenje más lett volna már az elejétől.
Szerencsére addigra Misi is befutott a hangszóróval. A jó, értsd: megfelelő hangszóróval. Egy csatlakozó feldug, négy csavar visszatesz, rádió bekapcsol – és szól! Csináltam VALAMIT ordított fel a bennem nagyon mélyen szunnyadó Clarkson, s egy kicsit boldog voltam. Pár másodpercre.
De a valóság visszarángatott a vakuvillanásnyi örömből. Mi a franc legyen most az ajtózárral? A rosszal tényleg nem szerettem volna összerakni az autót. Azt viszont hirtelen nem tudtam, honnan lenne egy harmadik. Jobb híján gumipókkal bekötöttem a vezető oldali ajtót és magára hagytam a Minit. Kellett nekem egy kis meditáció; lopás ellen úgyis az indításgátló védi a modern autót, nem az ajtózár.
Gyáva népnek nincs hazája – bár a zárszerkezetet nem tervezték úgy, hogy javítható legyen, nekem ebéd közben azért csak sikerült egy olyan YouTube-videót kitúrnom, ami azt mutatta, ha nagyon akarod, esetleg azért érdemes megpróbálkoznod vele. Nagy levegőt vettem, nekiálltam.
A terv: szétszedem mindkét zárat, a bedöglöttből fogaskerekekkel együtt átépítem a helyes formájú műanyag alapot a jól működő angolba, közben pedig minden nyitó-csukó villanymotort ellenőrzök, s összerakok legalább egy jót.
Itt hosszú leírás következne arról, hogyan nyüstöltem, erőltettem, feszegettem két órán át a törékeny műanyagokat, hogy az alkatrészrosálást megvalósítsam, közben oldhatatlan körmös zárógyűrűket téptem fel, két helyen kilyuggattam magam, vérbe borult a táj, törtek a fülek (mindig törnek, de igazából nincs rájuk szükség, mert négy masszív csavar tartja egyben a zárat), de annyira nyomorult volt az egész, és olyan gusztustalan dolog ilyen nem szerelésre tervezett dolgokat szétbuherálni, majd össze, hogy inkább nem ecsetelem.
Azt az egyszer oldható körmös zárógyűrűt, és a hozzá tartozó, összefogó fém stiftet, amire rápréselik, s mely páros a zár működtető (elektromechanikus) dobozát tartja egyben, méretre vágott, süllyesztett fejű csavarral, s egy arra tett önzáró anyával pótoltam. Ez a doboz egyébként fiókkén, L alakban csúsztatható ki, a vissza (jobban mondva, gyilkolható) az igazi zárást végző, tisztán mechanikus elemeket tartalmazó másik dobozba, így áll össze a komplett zárszerkezet.
Miután szétjöttek, mindkét zárszerkezet villanymotorjait kivettem – nini, ezek pontosan olyan Mabuchi R-130-asok, mint amilyeneket a hetvenes évek végén, összeragasztható modellek mellé adtak Japánban! Vagy amilyenek például az Ikea-féle tejhabosítóban a mai napig szolgálnak… Csak ezeknek itt hosszabb a tengelyük, hogy rájuk tehető legyen a hosszú orsómenet. Elővettem egy motorkerékpár-akkut, hevenyészett kábelezést rittyentettem, és nekiláttam ellenőrizni őket.
És tényleg, a rossz zár egyik motorja feszültség rákapcsolására világított és füstölt, ez bizony kuka. A másik három motor mind működött, igaz, az egyiknek más hangja volt, mint a másik kettőnek. Aztán észrevettem, hogy a két egyforma hangúnak kicsit vastagabb az orsója, mint a mélyebben szólónak. Megmértem, tényleg, egy milliméternyi diffi volt a kettő között. Tehát ez nem négy egyforma motor, sőt, igazából nincs választási lehetőségem, vagy jó lesz az az egy mélyebb hangú motor, ami működik, vagy gőzöm sincs, mit művelek.
Újabb feszegetés, préselés, nyomorgatás, nézegetés (hogy mit török mindjárt széjjel, ami nagy baj lenne), a különféle rugók ellenében erre-arra álló karok ellenőrizgetése a szétszedés előtti fotókhoz viszonyítva, s egyszer csak, összeállt a zár. Kulccsal kipróbáltam, minden szépen működött rajta.
Visszaszereltem, az se volt két perc, pótoltam egy hiányzó ajtókárpit-rögzítő csavart, becsuktam az ajtót, rázártam a központival, majd kinyitottam… És nem jött fel a gomb. Kulccsal működött, de gombnyomásra csak zárás irányban. Hajszálpontosan úgy, mint előtte, csak elment közben közel négy órám. Mondanom sem kell, ujjongtam, ha Björn Ulvaeus megpillant ott, a már sötétbe borult zuglói utcában, örömködés közben, hát menten újraszövegezi a Dancing Queen című ABBA-számot. Rólam.
Nem maradt már annyi energiám, hogy újra nekiálljak. Hogy mit tettem? Mit tettem volna? Ízeset káromkodtam, még kicseréltem a jobb oldali ajtóban is a határolót, hogy amit lehet, azért megcsináljak, majd felmentem a házba és megnéztük az „Előző életek” című filmet. Az legalább nettó jó élmény volt.
Az elkövetkező hetekben kicseréltem a csíkozó ablaktörlőlapátokat drágábbik fajta Valeo Silenciókra (ilyenek voltak az Avensisen is öt éven át, az utolsó pillanatig gyönyörűen töröltek), elmentem gumishoz, és bár csak tízgrammos súly kellett az egyik kerékre (Gyuri, a gumis azt mondta, emiatt szerinte képtelenség, hogy rázta a kormányt), az autó azóta simán fut. Van haladás, Érezhető.
Lett végre fogyasztási adatom is – a korábbi 6,9 helyett kerek egy literrel kevesebbet eszik az autó, ráadásul az utolsó tankot szinte 100 százalékban városban etettem meg vele, tehát reális, hogy másfél literrel lejjebb ment a fogyasztás. És én nem vezetek takarékosan.
Ám mivel Rafael Zoli vett nekem két, vadonatúj ABS-jeladót is, illett azokat is beszerelnem. Egyik este, már sötétben, de megint az utcán (hiszen a garázsban az elhengerfejetlenedett Alfa áll, mozdíthatatlanul), olyan nyolc óra tájban nekiláttam.
Ha leveszed az autóról a kereket, ez onnantól nem nagy művelet – a jeladót egy csavar tartja az agyban, néhány gumis kábel-összefogót szét kell szedned, oldalanként egy-egy gyorskötözőt (vagy kettőt) el kell vágnod. Aztán kifűzöd a régit, befűzöd az újat, pótolod a szétvágott gyorskötözőket, és már készen is vagy. Egy óra volt az egész, ebből kábé kétszer tíz percet az utca porában henteregtem, de nem esett az eső, annyira nem volt halálos.
Érdekesen javult meg az autó. Merthogy az ABS-jeladótól (ami a kerék forgási sebességét méri csupán) kapott impulzusokból tudja az autó, hogy A) blokkol a kerék (működésbe lépteti a blokkolásgátlót), B) elkapar a kerék (működésbe lépteti a kipörgésgátlót), C) az egyik kerék egyfolytában lassabban forog a többinél (tehát arra következtet, hogy defektes).
Ha viszont furcsán változó jeleket kap, vagy nem kap jelet, vagy sokáig kimarad a jel, amikor úgy tudja az autó, hogy kellene kapnia, hibakódot küld a központi számítógépnek. Ha elég sok hibakód gyűlik össze (sokszor kiált segítségért az autó), a visszajelzőket égve hagyja neked.
Nekem mind az ABS-, mind az ESC-, mind a guminyomás-lámpám egyfolytában égett akkor már jó ideje. A Horogh Árpinál való szerelés után, amikor Árpi megtakarította a jelet generáló tárcsát, egy pár napig jó volt, aztán koppra kitekert kormánynál, nagy bukkanók után megint bedobta a három sárgát. Egy héten át még a gyújtás kikapcsolásával, visszakapcsolásával, újraindítással el lehetett altatni a vészjelzéseket, aztán már arra se reagált. A jelzőfények állandó aláfestővé váltak a Miniben elöltött óráknak.
Most, a jeladók cseréje után azonban elaludtak a lámpák. Ha nem történt volna hasonló már korábban is, ujjongtam volna. Azt viszont megtanultam, hogy a Mini ABS-e nem viccel. Ez nem egy olyan dolog, ami sokáig szeret kussban maradni. Kanyarogtam hát a környező utcákban, koppra kitekertem a kormányt ide, koppra oda, úgy hajtottam át az ismert és gonosz fekvőrendőrökön, ahogy soha nem szoktam, mert kímélem az autót – a lámpák sötétek maradtak. Már szinte elhittem.
Aztán leparkoltam a ház előtt. Tolatnom kellett, megálltam, kivettem a váltót üresbe, még járt a motor, és… kigyulladt mind a három. Bután bámultam magam elé, zavaros gondolatok cikáztak a fejemben.
Újra elindultam, gurulás közben lekattintottam a gyújtást, majd vissza, ráengedtem a kuplungot, motor bepöccent, lámpák elaludtak. Megint tekeregtem, forogtam, tolattam, jöttek a fekvőrendőrök, semmi, azaz új jelenségként csak annyi, hogy néha-néha bevillant a kipörgésgátló lámpája, olyankor éreztem, hogy elveszi pillanatra a gázt is, de az nem marad úgy. Aztán a ház előtt leparkoltam, tolat, megáll, üres. Lámpák: ON. Mind a három.
Felmentem a géphez és palackpostát dobtam a Messenger vizébe a barátaim és csoportjaim felé. Bódi Zoli rám írt – „ha jössz a The Zone-ba holnap, tedd le nálunk a Minit, megnézzük OBD-vel, milyen hibakódokat találunk.”
Így történt. Pisti kiolvasta, majd kitörölte a hibatárolót – „most menj egy kört, próbálj ki mindent, utána megint megnézzük.”
Mentem. Tettem mindent, amit tudtam, a visszajelzők sötétek maradtak. Pisti újra kiolvasta – nulla hibakód. Bizakodva hazaindultam. Egészen az Árpád hídi felüljáróig bírta, ott megkaptam megint a teljes karácsonyfát.
A vicc az, hogy másnap megint eltűnt minden vészjelzés, és úgy is maradt az elmúlt héten. Voltam az autóval a Kaáli Múzeumnál is, amikor tárlatot vezettem, bő háromszáz kilométeren át nem jöttek vissza a lámpák. Aztán, amikor onnan hazafelé tartottam, s a Keleti Pályaudvar mellett araszoltam, megint kigyulladtak. Pedig ott még csak nem is fékeztem, kanyarodtam, gyorsítottam! Semmi se történt! Aztán csak úgy – pakk.
Gyújtás le, gyújtás vissza, kuplung visszaenged, lámpák kialudtak. Azóta néha megint fel-felvillan a kipörgésgátló lámpája, de szigorúan nem akkor, amikor nyomom neki, hanem andalgás közben. Kétszer a teljes lámpahármast is megkaptam, de gyújtás le, gyújtás vissza, kuplung vissza, ismeret a szekvenciát. Mi a rosseb van ezzel? Majdnem jó, de mégsem az.
