Mivel is fejeztem be a legutóbbi riportot az Alfa Romeóról, amikor összerakás után elsőre beindult és csodásan járt? Ja, igen: „és akkor ismét utolért a frissen elkészült veteránautók mellé csomagolt átokcsomag egy újabb darabja.”
Szolgálati közlemény: a cikkben újdonság a lapozható galéria megjelenése (négy év után végre sikerült!), keressétek meg, a képek nagyíthatók benne!
Merthogy – csak frissítésként – Nózinak betört a 2-es henger égésterébe a víz áprilisban, mert porózus lett a hengerfeje. Szereztem másik hengerfejet, a hiányzó alkatrészeket beletetettem, az elvileg szükséges gépmunkákat elvégezték, lett rajta egy szelephézag-állítás (nekem nincs lapkakészletem hozzá), minimális drámával összeraktam, s már ment is.
Egészen négy saroknyit. Elindultam ugyanis a kúthoz a hibátlanul purrogó autóval, hogy a porszáraz tankba, amely már csak emlékezni próbált az aromás szénhidrogének illatára, töltsek egy kis 100-as OMV-t. Ahogy rá akartam fordulni az Ungvár utcára, finoman torpant egyet a motor. Ez tőlünk kábé háromszáz méterre történt.
Csak kicsit darabos a benzin, a Weberek amúgy se szeretik a hideget, majd mindjárt abbahagyja, gondoltam, mire megint torpant egyet, majd tüsszentett is, csakhogy végre tényleg felfigyeljek rá. Amikor a kút közelébe érve már rángatott, dadogott és a tükörből láttam, hogy füstöl is, tudtam, hogy nagy a baj.
Volt egy szusszanásnyi időm, amikor odaértem, mert hülye voltam és egy sötétkék Wagon R+ mögé álltam be tankolni. Pedig ismerem az autót régről, a hozzá tartozó újságíró néni (privátban boszorkánynak neveztem, amikor meséltem róla, de itt ilyet nem írhatok le), aki odajár az OMV-s Sparba bevásárolni, akinek minden baja van, folyamatosan raplizik, szóval ő szokta a Suzukiját félórákra otthagyni a töltőoszlop mellett, s nem lehet kikerülni, mert nincs rá elég hely. Tényleg egy szörnyeteg, a személyzet is már inkább elbújik, amikor érkezik.
Mindegy, vártam. Az egyik benzinkutas odajött, megkaptam a „hűmicsodagép!”-et, meg a „mennyi idős, van vagy 40 éves”-t, kijavítottam, hogy már majdnem 60 és hogy nem olyan jó ám, mint ahogy kinéz, és ezzel felpattintottam a géptetőt. Az ott egy megtérés volt a kutasnak is, nekem meg pláne.
Ezermillió kartácsgolyó, teringette és basszameg – vérmérséklettől függően bárkinek a száján kiszaladt volna ezek valamelyike a feltáruló kép láttán. A blokk jobb oldalán ugyanis fagyálló és motorolaj egyberetyedve ömlött kifele, elegánsan növekvő tócsát alkotva az autó kartervédője alatt.
Mindegy, megtankoltam, hazakínoztam a két-három hengeren durrogó gépet, s további, meglehetősen cifra és sűrű káromkodások közepette tanakodni kezdtem. Négy hónapnyi rákészülés, de inkább plasztikusabban fogalmazok – az Alfa hengerfejhibájából fakadó teljes nyárnyi veteránautó-megvonás, sok-sok szerelés és ismét csak $$$ beborítása után ennél tényleg egy picit, épp csak egy hangyányit hosszabb működésre számítottam.
Ez viszont érdeklődés hiányában elmaradt. Szedhettem szét megint. Azaz – történt akkor hirtelen egy még nagyobb baj. Ezt a részt itt igazából el sem akartam mesélni, csak a szerzői facebook-oldalamon osztottam meg róla egy rövid videót, mert annyi fotelfizikus van a kommentszekcióban, a facebookon és mindenfele, aki fél kézzel a seggében is pikk-pakk megszerelné azokat a dolgokat, amikkel én küzdök, hogy már nehezen bírom a küzdelmet velük.
A valóságban viszont tele vagyok szerelő ismerősökkel, akiknek, amikor elmondom valamelyik legutóbbi próbatételemet, csak bólogatnak, hogy hát persze, s mondanak öt hasonló sztorit, ami velük megesett (nyilván csupa kétbalkezes szerelő ismerősöm van, s direkt válogatom őket), mert ők tudják, hogy aki öreg járművet szerel, s nem végtelen pénzből és szerszámozottsággal végzi ezt a munkát, az – szív.
Nekem az a mázlim a szerelőkhöz képest, hogy nekik rámegy az idegrendszerük, az idejük, s a végén még meg se merik kérni az árát, mert hogyan magyarázod meg egy kuncsaftnak, hogy a kis pörsenéses sárvédő miatt szét kellett bontani a fél autót és hárommillió lesz a lakatolás, kettő a fény? Aztán még az autót se látják többé, a művüket. Én viszont magamnak csinálom, a végén pedig enyém marad a jármű, s én élvezhetem – ha jó lesz. Win-win a szitu, persze csak, ha sikerül. A cél tehát mindig az, hogy jó legyen és megbízható.
Sokat vívódtam hát – mert hiszen a média rohadt nagy erőt képvisel, és egy rossz megjegyzéssel a legjobb szándékom ellenére is óriási károkat tudok okozni szorgalmas, nekem segíteni akaró, jó szakembereknek, csupán csak azért, mert a régi autónak minden eleme, az azokkal való mindenféle interakció lutri -, de annyira tipikus az a dolog, ami itt történt, hogy úgy döntöttem, mégis elmesélem. És szerencsére tudok citálni egy csomó, másoktól, profiktól érkezett hasonló, de néha még rosszabb kimenetelű sztorit, hogy tudjam – ez sajnos mindenkivel megtörténik, aki a veteránautó-felújítás darázsfészkébe nyúl. Ezer szónak is egy a vége – a kis privát bokszmeccsem, amit az Alfával vívok, itt hozott egy viszonylag drámai hullámot.
Hazatértem ugyanis a köhögő, nedveit folyató, füstölgő, durrogó Alfával, amely alig negyedórával korábban, frissen összerakva még ott purrogott a garázsfeljárón, a maradék erejével betolattam a garázsba, és kinyitottam a gépteret. Bámultam bele, hosszan, fogaim között péppé őrölt, kénsavas káromkodásmasszát csöpögtetve a forró alumíniumok, műanyagok és vasak közibe.
Hívtam pár havert, akik már láttak ilyen motort. Több helyről megkaptam a javaslatot – „nem elég a gyári 90 Nm, húzd meg nyugodtan 110-re a hengerfejet, mi néha 120-ra is meg szoktuk!”
Ki vagyok én, hogy vitázzak a szakemberekkel? Elővettem a nyomatékkulcsot, feltekertem 110 Nm-re, és elkezdtem utánahúzni a hengerfej-anyákat, bár tudtam, hogy ha egy pakolás egyszer ereszteni kezd, az utánahúzással igazán már sose lesz jó. Dum spiro, spero, amíg élsz, remélsz, mondták a rómaiak, én pedig nem vagyok gyémántból, hogy rezzenéstelenül bírjam a rám mért csapásokat. Próbálkoztam, na.
És valahogy nagyon furán tekeredtek tovább azok az anyák. Már pár nappal korábban se volt otthonos, ahogy – főleg a szélsők – megszorultak, de most is azt éreztem, hogy a középsők mintha határozottabban felkeményednének 110 Nm-nél, a szélsők meg mintha nyúlnának. De ember, ezek hagyományos tőcsavarok, ezek nem nyúlnak meg…
Megálltam pihegni, közben meredten bámultam a kezemben tartott, 30. szülinapomra kapott Beta nyomatékkulcsot. Oké, azóta eltelt újabb közel harminc év, hogy hozzám került, de három évvel ezelőtt Szekeres Gabi barátom, akinek szerszámos boltja van a Soroksári úton, bemérte és elfogadhatóan precíznek ítélte.
De az lehet, hogy pont most szart be, nem igaz? – gondoltam, és elővettem a másikat, a vadonatújat, amit Katitól kaptam karácsonyra alig pár éve. Ez az a fajta, amit kevésbé szeretek, mert 12-esével erősödnek rajta a newtonméterek, nem tízes skála szerint, állandóan számolgatni kell fejben, s a skálás-vonalkás jelölés rajta nekem kicsit bizonytalan is, de akkor is, ez új, ráadásul nem épp 110, hanem 250 Nm-ig működik, tehát a 110 biztosan benne lesz a középtartományában.
Az istenit… Ezzel is nyúlik. De ha 110-et mondtak, akkor legyen 110… – és keresztben, kifelé elkezdtem ráhúzgálni az anyákra rendesen. Verejtékeztem, mert téptem a kulcsot, ami csak forgott a kezemben, és csak nem akart kattanni némelyiknél… Gyűlölöm az ilyen helyzeteket, amikor a Lego-kockán felépült szerelőmániás énemnek ki kell lépnie a kiszámított erőkkel és nyomatékokkal működő műanyagkocka-világból és hirtelen egy analóg, véletlenszerű, „érezni kell” univerzumban találja magát.
Felhívtam megint mindenféle szerelő barátaimat, támogatást, ötleteket várva. Helyette csak bólogattak megint – hát igen, ők is mindig tartanak tőle, hogy ilyenkor beüt valami krach, van olyan haverom, aki a tőcsavartöréstől tartva gyári érték ALÁ szokta húzni a hengerfejcsavarokat, mint kiderült. Nekem viszont folyt a blokk oldalán a rittyó, meg akartam oldani, tehát folytattam. Ha jól számolom, a nyolcadiknál reccsent egy nagyot a kezemben a nyomatékkulcs. Én meg nekitántorodtam a Salgó-polcnak.
Letörtem a tőcsavart.
Ott, akkor egy kicsit álldogáltam és bambán néztem magam elé. Majd üvöltöttem. Majd elővettem az utolsó szál dugi cigit a Salgó-polc hátsó zugából, ami valamelyik karácsonyi könyvvásárról maradt itt, és elszívtam, jó mélyen letüdőzve, hogy ártson. Hátha itt döglök meg végre a garázs betonján. Már az is jobb lett volna.
Sajnos nem döglöttem meg. Tovább kellett élnem egy letört tőcsavarokkal tarkított, elviselhetetlenül szörnyű világában.
Felhívtam megint a haverokat, akik ugye, értenek hozzá. Normális esetben ilyenkor elkezdenek engem nyugtatni, az amatőrt, hogy nem olyan nehéz eset az, csak neki kell látni és ügyesen megoldani. Most viszont nem kaptam efféle biztatást. Mindből valami hasonló szaladt ki. Hú, ez szar ügy.
Tudjátok, itt egy teljes problémarendszer bontakozott ki épp a háttérben, amit nem biztos, hogy teljes kiterjedtségében ismertek. A tőcsavar ugyanis acélból készült. A blokk anyaga alumínium. Ezek eleve nagyon szeretnek korrózió útján örök kapcsolatra lépni, de az Alfa 105-ös blokk ráadásul nedves hüvelyes – ez nem valami pornóoldalra átvezető link előkészítése, hanem azt jelenti, hogy a szögletes kád formájú alumínium blokkban, illesztett alsó bemarásokban ülnek az acélból készült hengerek.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a tőcsavar menete lent van a blokk aljában, az a tőcsavar pedig 59 éven át állt a vízben, szerencsésebb esetben glikolban, de évtizedeken át még abból is az alumíniumgyilkos fajtában, mert akkor még nem létezett másmilyen. Add hozzá ehhez a hőhatásokat, és simán látod, hogy a csavarkötés-összerohadási maratonon ez ott vetélkedik majd egy jó, dobogós helyért.
Ennél sokkal kellemesebben szerelhető, jobb anyagú, modernebb szerkezetű blokkokból is ki szokott néha törni a tőcsavar. Mert ha ki akarom szedni, mi következhet? Egyetlen jó megoldás van, kijön. Viszont négy rossz megoldás létezik, és mind felér egy kisebb katasztrófával.
1) erős tekerésre eltekeredik a tőcsavar, onnantól már nem tud akkora nyomatékot átvinni, hogy kitekeredjen odalent – gőzöm sincs, ilyenkor mihez kezdesz,
2) erős tekerésre némiképp lejjebb megint eltörik a tőcsavar – ismét nem tudom, olyankor hogyan tovább,
3) a blokk alján eltörik az alumínium – mivel olyan mélyen elég problémás a hegesztés, ezért itt feltehetőleg jön a blokkcsere, csakhogy ez a régi fajta motor, ilyennel sincs éppen rogyásig tele a piac, s nem is olcsók
4) a blokk aljából kitépi a menetet a csavar – ismét csak egy másik blokk, vagy valami rettenetesen trükkös hegesztés, fúrás, menetfúrás tud lenni a megoldás.
Agyrém az összes. A következő héten tehát megvertem az asszonyt, szíjat hasítottam a gyerekek hátából, eladtam az ABBA-kazetta gyűjteményemet és megfőztem a nyulat ebédre, majd felgyújtottam a házat. Fejben legalábbis. Mindent csináltam, amit nem szabad, igazi proli lettem, mert oldanom kellett valahogy a kínt.
Például olyasfélékkel próbálkoztam, hogy elmentem Szekeres Gabihoz a két nyomatékkulccsal, mert nem akartam elhinni, hogy azok jól mérnek. A 110 Nm mellett majd’ megszakadtam velük – ennyire pedig azért nem vagyok kákabélű.
Gabi feltette először az öreg Betámat a mérőgépre – 40 Nm-től már abszolút pontos, az alatt pár százaléknyival hamarább kattan, volt az eredmény. A lidles kulcs? Az végig precíz. Tehát nem a nyomatékkulcs miatt tört el a tőcsavar. A 60 Nm-es beállítás után kipróbáltam a mérőgépben azt a 110 Nm-t, fél kézzel tudtam kattintani, tehát nem is az én erőmmel volt a probléma. Töprenghettem tovább.
Nem mintha egyedül nem tudnék egy ilyet végigvinni, hiszen előtte is csináltam már, de a hengerfej levételéhez azért áthívtam Horogh Árpit, hogy legyen még egy pár – az enyémnél talán gyakorlottabb – szem. Hogy legalább lássuk, mi a franctól kezdett el ereszteni a hengerfejtömítés. Hiszen gyári nyomatékra azért lehúztam az anyákat, nem hajtottam meg az autót, lassan melegedett be a motor, új, jó minőségű tömítés volt bent… Elfogadom, hogy gyilkolászásra akár jobb is lehet, ha az ember kicsivel jobban meghúzza a fejet, de akkor tényleg csak simogattam az autót.
Előző este minden feleslegeset leszereltem – hú, de élveztem – a hengerfejről. Épp nem volt üres joghurtos tégelyem, amibe rendezzem a levett apró alkatrészeket, ezért a Puch elé járultam, ahol a régi, szerszámok tárolására a hitványsága miatt alkalmatlan, gurulós szerszámosládám lakik. Levettem a felső részét, mert az aljában tartom a tartalék műanyag tégelyeket, s nicsak, mi tárult a szemem elé? Hát, az elveszett leömlő… Amikor először meghoztam a két, elkészült leömlőt a festékráégetés után, nem tudtam hova tenni őket, főleg a nagyobb helyet foglaló, ágas-bogas 1-4-es leömlőt. Amíg annak helyet kerestem, a frissen festett 2-3-ast letettem egy olyan helyre, ahol biztosan nem sérül meg.
A szerszámosláda felső része épp valamiért le volt vége akkor, betettem hát a műanyagok közé. Aztán, amikor az 1-4-esnek végre meglett az átmeneti nyugvóhelye, egyszerűen visszatettem a láda felső részét a helyére, s mivel a leömlő fekete, ezért egyszerűen nem vettem észre, biztos másra is figyeltem. Utána pedig miért kerestem volna a műanyagok között? Hát, ezért rámoltam szét a garázst, ezért nem találtam meg mégsem, és ezért kellett Márkosi Andris padlásán elbontanom a maradék kipufogórendszerét is, s ezért kellett Hamza Csabinak túlóráznia egy jóízűt azon a péntek estén. Csikós, borzalmas vagy.
Aztán másnap Árpi átjött, utolsó momentumként a szeme láttára meglazítottam a hengerfejanyákat, majd erősen meregettük a szemünket, miközben leemeltük a darab alumíniumot. Elsőre semmi se látszott, csak a feltűnően sok vízcsepp a hengereken, dugattyútetőkön. És korom, korom mindenütt. Hát ez áteresztett, barátom, de ezt eddig is tudtuk.
A hengerfejtömítésen nem látszott hiba, benne volt a hat pici gumikarika (arra is gondoltam, hátha hülye voltam, és kihagytam közülük valamelyiket, de nem), a lehúzás szép, egyenletes nyomokat hagyott rajta, nem tűnt úgy, hogy bármi rosszul sikerült volna.
Megpucoltuk a blokk tetejét, megint előkerült a precíziós élvonalzó. Árpi is arra jutott, mint én: nem szép ugyan a blokk éle, még akár egy síkolás is ráférne, de azért nem is drámai a helyzet, a hengerek pedig jól állnak, kellő magasságban, azoknak le kellett volna zárniuk az égésteret. Amelyekben viszont ott volt a víz, tehát nem zárták le mégsem.
Ez a hengerfej is porózus lenne? Nem, az lehetetlen, egyszerre négy hengernél nem lesz az, ráadásul akkor kifelé nem ömlött volna a víz és az olaj. Mintha megtámasztotta volna valami… Itt emlékeztettem Árpit, milyen furán szorult meg némelyik hengerfejanya. Erre felkapta a fejét, és kézbe vette a hengerfejet.
Mit néz azon? Azt síkolva kaptam meg, gyöngyszórva, Alex embere úgy küldte, utána Gutyánék rendbe tették, annak jónak kell lennie.
Hozd csak azt a vonalzót – jegyezte meg halkan. Hoztam. Rátettük. Uramisten.
Mint egy csónak alja, olyan görbe volt a felfekvő sík. Az élvonalzó két végénél egy-egy tized milliméter volt a hézag a középen levő púphoz képest, az nagyon sok. Hát ezért szorultak meg olyan furán azok az anyák… Mert már a hengerfejet görbítettem.
Oké, másnap mentem Gutyánékhoz, sűrű elnézést kérve, hogy nem csináltattam meg elsőre a síkolást. Ha már ott voltam, kértem egy biztonsági nyomáspróbát is, mert elkezdtem már nem bízni semmiben. Közben azon töprengtem, hol keletkezett az eredeti hiba. Rájöttem – Alexnak azt mondták, hogy síkolva van a fej (látszottak is rajta a nyomok), ő nem ellenőrizte ezt, hiszen nála talán ha egy órát volt az alkatrész, fóliába csomagolva, amikor érte mentem. A Gutyánéknak én továbbpasszoltam ezt az infót, mert amúgy sem szerettem volna ha feleslegesen leszednek belőle még anyagot, hiszen ezeknek a motoroknak épp elég nagy volt már új korukban is a kompressziójuk. Gőzöm sincs, hányszor síkolták már ezt a fejet, s nem akartam egy folyamatosan becsörgő versenymotort, ami csak repülőbenzinnel hajlandó működni.
Tehát elmaradt a síkolás, s ennek most megiszom a levét.
Közben Hamza Csabi (CVH) is bejelentkezett nálam, hogy ha jó nekem a segítsége, szívesen átjön a hegesztőgéppel, aztán megpróbálhatjuk kiszedni a tőcsavart. Nem kis vállalás az ilyen, mert ő is tudja, hogy akár bele is törhet a szikéje a műtétbe. Akkor pedig bizony, rá tud vetülni a kétbalkezesség árnyéka, s még a felelőssége is felmerülhet. Nyilván én is értem, hogy az önkéntes felajánlás miatt abszolút nem, másként ezt sem írnám le most, de lélektanilag akkor sem egy könnyű felajánlás az ilyen, lássuk be.
Én addigra elkértem Simon Laci barátom indukciós csavarhevítőjét, vettem Würth-féle Boltex csavarlazítót (horror, mennyibe kerül az), mert sokak szerint az a legagresszívabb valamennyi közül. Leeresztettem a vizet a blokkból, elpucoltam a tőcsavar aljánál mindent, s jó néhányszor befújtam a Boltexszel, hogy mire Csabi átjön, már elő legyen készítve a terep.
Hidd el, ettől azért még aggódtam, mint első gyermekes apuka az ikreinek születésekor. Ha az a csavar nem akar kijönni, akkor egy profi hívószavára se szeretne majd…
Csabi először megpróbáltam á la natur, svédfogóval kitekerni a csavart. Az kacagott egyet halkan, s meg se moccant. Elővettem az indukciós hevítőt, Csabi a legkisebb hozzávaló hurkot még kisebbre fűzte, hogy az beférjen a blokk falai és a negyedik henger alkotta szűk helyre. Kicsit hevített a csavaron, aztán az indukcióst kivéve megfújkálta jégsprével is.
Svédfogó elő, újabb erőlködés, a csavar már hangosan nevetett. Szánalmasak vagytok, ez ült ki a pofájára.
Oké, kapott még csavarlazítót, még hőt, még jeget, még svédfogót. Ott a tőcsavar már szinte sikoltozott a röhögéstől, úgy kapkodta a levegőt.
Kimentünk a furgonhoz, együttes erővel becipeltük a CO-gépet. Kerestem egy nagyobb anyát, amit majd ráhegesztünk. Csabi még előtte feltolta a tőcsavarra az indukciós gép szálait (azt az után már nem lehetett volna, hogy ráhegesztettük az anyát), szikrázott egyet a pálcavég, s máris kaptunk egy rendes, szerszámhoz kialakított, hatlapfogásos elemet.
Igen ám, de Csabi a blokk tetejéhez a lehető legközelebb hegesztette az anyát, hogy csökkentse a tekerendő szár hosszát, azzal pedig az elcsavarodás esélyét. Csakhogy így maradt odafent egy hosszú, kilógó rész a tőcsavarból – és bizony, nem nagyon akartunk flexelgetni a gyönyörűre restaurált autó fényezése, vadonatúj szélvédője, egyebei tőszomszédságában. Tőből aznapra elég volt már a csavar is.
Vannak azért nekem is szerszámaim! Például olyan lidles, racsnis kulcsom, aminek a fejeiben nagy lyuk van, sőt, a toldószárában is. Pont ilyen munkákhoz vettem még jó régen, tudod, amikor nagyon kilóg a csavar és a normális crova nem tehető fel a mélyen levő anyára. Felment a 17-es fej, rá a toldóelem (ami ebben a készletben sajnos elég rövid), a tetejére pedig épp rá tudtunk tenni egy normál, félcolos, 17-es stekkert.
Elővettem a „magic” lidles, teleszkópos crovámat. A tőcsavar ismét kapott egy intenzív hőkezelést, aztán egy kis jeget is, majd Csabi nekihasalt a szerszám nyelének és… reccs. Megszaladt a reccsni, bocsánat, racsni.
A tőcsavar fuldoklott, vonaglott a röhögéstől, már csak sípolt és hörgött.
Sebaj, van másik, még nagyobb – s büszkén húztam elő az egy mérettel hosszabb, szintén teleszkópos, lidles racsnit, amit még sose használtam. Újabb hőközlés, időközben füstös alkimista műhellyé váltunk, mert forrt a maradék glikol, égett le az indukciós szálról a szigetelés (túl kicsi volt neki a hely), aztán megint jégspré… Nekiveselkedés… erek dagadnak a csabihomlokon, és… reccs. Na, ennyi. Ez a crova is megszaladt.
Itt volt az, hogy erősen elgondolkoztunk rajta, hogy a hörögve vonagló tőcsavarhoz kihívjuk a mentőket, mert tartottunk tőle, hogy megfullad. Mi meg tényleg kezdtünk szánalmasak lenni.
De az okos ember azért okos, mert mindig tud eggyel erőszakosabb lenni. Mint valami atomfegyvert, úgy húztam elő a pár évvel korábban Tullnban vásárolt, háromnegyed collos készletemet. Az azért teherautók szétszedéséhez való leginkább, s ha a hajtószár befér a motortérbe, az nem fog megszaladni.
Újabb hőközlés, borzalmas füst, jött a kénköves mennykő, az indukciós hevítő pedig egy utolsót felizzva elolvasztotta a saját hevítőcekászát. A jégsprét már inkább csak ráolvasásként, afféle homeopata-orvoslásként mutattuk meg a csavarnak, majd Csabi feltette a ménkű nagy szerszámot, és…
Hihetetlen, de reccsent valami, aztán Csabi erőlködött még, én már az üregbe világítva néztem tőben a csavart, hogy mi történik, megint reccsent, megmozdult! És mintha el se tört volna a blokk…
Onnan még vagy öt perc eltelt, mire kijött az átkozott tőcsavar, mert Csabi ide-oda tekergette pár fokokat, hogy a menet biztosan megmaradjon. Márpedig egy ilyen csavar elég hosszan bent van a blokkban, s a menet elég sokáig fogja is. De kijött.
Úristen. Akkora kő esett le ott a szívemről, hogy elszédültem, le kellett ülnöm a feljáró beton szélére. Aztán ujjongtunk kicsit, Csabi összepakolt, én meg koncentrálhattam a folytatásra.
Már csak azért is, mert Gutyánék közben extra tempóban elkészültek a hengerfejjel, s nem is lett drága a művelet. Mint kiderült – valaki tényleg síkolhatta korábban a hengerfejet, de a régi módszerrel, kövön tette, ahogy azt már évtizedek óta nem szokás, ez látszott a megmunkálási nyomokon. És khm… kicsit jobban megnyomta a két végét… Hát íves lett, na bumm.
Mindenesetre tizenhat századot kellett leszedni az anyagból, hogy tényleg sík legyen, ráadásul két fagydugó mellett jött a víz is, azokat újratömítették. Milyen jó, hogy megkértem őket, ellenőrizzék.
Kaptam tőlük újabb feladatot is. A hengerfej síkolásához ugyanis ki kellett szedniük a kis tőcsavarok java részét, s kiderült, hogy a többségük szemétbe való. Volt több, amelyiken már nem sok menet maradt, akadt köztük görbe, s félbetört is. De mivel ezek a csavarok a hengerfejben befelé finom menetesek (1,00), kifelé viszont normál van rajtuk (1,25), ilyet ők nem tudtak hirtelen keríteni, csavargyártásra pedig nincsenek berendezkedve.
Kapóra jött, hogy a Szakál-Metál közben feladta az összes gépmunkás szolgáltatását, s mielőtt ez megtörtént volna, elkészültek az autóm eredeti hengerfejével is. Erről teljesen megfeledkeztem az egyéb műveletek görgetése közben, de Franke Robi rám írt: kész a hengerfejed, nem akarod esetleg elvinni, tartalékba?
Dehogynem Robi, repülök! Tehát téptem Etyekre másnap, megint ott voltam vagy másfél órát, mert a Franke-műhelybe betoppanni nekem olyan, mint valami mesevilágba csöppenni, röpködtek megint az Alice Csodaországban-os sztorik, röhögtünk, kaptam kávét is, imádom az egészet.
Kifizettem, elhoztam, de ugyanúgy nem a tartalék hengerfejet láttam abban a darab alumíniumban, ahogy a kínaiak sem a gyönyörű tájakat nézegették Afrikában az elmúlt évtizedek során. Nekik a kobalt- és lítiumbányák kellettek onnan, nekem meg eminnen – a tőcsavarok! Így gondolkozik egy rendes tőkés. Vagyis… hát ők pont nem azok, de ilyenkor valamiért mégsem az „úttörő ahol tud, segít”-felfogás szerint működnek. Franc se érti. Mindenesetre én is a kiszipolyozás ősi módszeréhez fordultam.
A következő szűk fél szombatot a tőcsavarok régi hengerfejből való egyenkénti kihajtásával (hogy mennyire nem akart kijönni némelyik), megtakarításával, majd az újba való betekerésével és menetrögzítésével töltöttem. Ember, hogy ebben a hengerfejben milyen sok van ezekből…
Mindegy, károkozás nélkül letudtam a műveletet, majd nekiálltam ellenőrizni, hogy az égésterek tömítenek-e. Hanyatt fordítottam a hengerfejet, alul kitámasztottam, hogy vízszintesen álljon az egész, majd az égéstereket feltöltöttem benzinnel, s otthagytam állni az egészet. Amíg a kísérlet tartott, elővettem a sok, finom, új cuccot, amit a Classic Alfáról időközben rendeltem.
A vezérműlánckerék-pozicionáló csavarokat. A lánckerék nagy anyáját biztosító, spéci alátéteket. A lánchoz beszerzett új patentszemet. Az új hengerfejanyát, amit biztonságból szintén megrendeltem. És persze a legfontosabbat, az új tőcsavart. Igen, 11-es méretben, a régi 105-ös motorhoz valót, mert a Classic Alfának ilyen is van a boltjában.
Nos, ezt az új tőcsavart végre (némi loctite-os menetrögzítő-kezelés után) beszerelhettem a blokkba. Ott már minden kitakarítva várt, az új csavar meg mint az álom, úgy tekeredett be a helyére, jelezve, hogy Csabinak odalent sikerült tökéletesen megmentenie a menetet.
Ebédeltem egyet, aztán ellenőriztem, hogy van a négy kis madáritatóm. Színültig voltak benzinnel. Nem ereszt itt semmi, kérem, legalábbis vészesen biztosan nem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szelepek tömítettségét úgy szokás korrektül megvizsgálni, hogy az ember kiszedi az összes szeleprugót és a szelepet hagyja csak a súlyával rázárni a fészekre.
De egyrészt nem akartam teljesen szétcincálni a hengerfejet, másrészt 98%-ban ez is megmutatja, amire kíváncsi vagyok, harmadrészt pedig egy félgömb alakú égéstérnél, ahol a szelepek a ferdeségük miatt nem akarnak okvetlenül maguktól is zárni, nem biztos, hogy a legjobb módszer a gravitációs ellenőrzés.
Innentől visszamehettek a szelepek tetejére a szétszedéskor gondosan felcímkézett hézagoló alátétek, a hozzájuk számozott szelepemelő pohárkák, majd megkoronázásként a vezértengelyek. Mindent lehúztam 20 Nm-re, ez kész is.
Egy Alfákat sokat szerelő barátom tanácsára vettem Loctite MR 5972-es pasztát, most azzal kentem körbe a hengerfejtömítés széleit, onantól mehetett fel a vas. Jó, rendben, az alumínium, jelen esetben ez csak irodalmi jelző volt.
De nem akart felmenni. Elakadt félúton. Levettem a hengerfejet – a tengelyekkel együtt azért ez egy nehéz tárgy, jól be kell hajolni a motortér fölé, hogy odaemeld, az én derekam meg ilyenkor már csúnyán recseg-ropog – végigtisztítottam a tőcsavarok járatait, újra. Megint elakadt. Mocorgattam, ide-oda rángattam, tököltem vagy két percet, mire végre meglett a pozíció, ahol eltalálta a helyét és lecsusszant végre. Hühh.
Megmondom az őszintét, előre rettegtem a nyomatékra húzástól. Akkor alig három héttel korábban törtem le a tőcsavart, még élénken a számban éreztem a félelem, majd az ijedtség keserű ízét, amikor megtörtént a dolog, nagyon is emlékeztem arra, milyen álmatlanul forgolódtam az ágyban napokig, miközben próbáltam kitalálni, hogyan sikerült egy ilyen hibát elkövetnem és hogyan nem fogom még egyszer. De nem jutottam semmire.
Mindegy, megkentem az alátéteket olajjal, elkezdtem körbemenni az anyákon. Először 30, aztán 60 Nm-rel. Milyen érdekes, egészen határozottan szorultak meg, sokkal ígéretesebbnek tűnt, ahogy most zajlott a folyamat. Aztán 90 Nm-nél megint megéreztem. Igen, azt. A nyúlást.
Akkor nem is jártam még nagyon a hengerfej vége felé, valahol az ötödik, hatodik anyánál tarthattam, s megint nem akart kattanni a nyomatékkulcs. Elengedtem a lidles kezét, elővettem a Betát, mert az határozottabbat csattan, de nem, az se. Tekertem azt az átkozott anyát, tekertem, tekertem… Még tekertem… és egyszer csak visszarugózott. Hoppá, ez mi volt?
Megint eltekertem egy kicsit, megint visszarugózott. Értsd – ekkor elvileg már le volt húzva kábé 85 Nm-re, s ennek ellenére szinte szabadon mozgott. Hogy a francba lehet ez? Aztán rájöttem.
Annyit sikerült addigra lesíkolni a hengerfejből, hogy a tőcsavar belekoppant a zárt hengerfejanyákba. Ez a hiba már az előző alkalommal is megvolt, csak akkor még épp oly vastag volt a hengerfej, hogy nem forogtak vissza az anyák. De most már annyi hiányzott a teljes vastagságból, hogy szabadon lebegtek.
Ez hirtelen egy második magyarázatot is adott arra, miért eresztett a hengerfej – nemcsak görbe volt, hanem az anyáit is csak nagyjából 50-60 Nm-re tudtam meghúzni, utána betámasztottak a zárt anyákba. Belül, a 2-es és a 3-as hengerek között, ahol vastagabb volt a hengerfej, és szépen húzódtak meg az anyák, még éppen tudtak valamennyit szorítani, de kijjebb, ahol már vékonyabb volt a húsa az öntvénynek, a meghúzási nyomaték java részét csak arra fordítottam, hogy a tőcsavart tekerjem. Az meg nyilván valahol 60-70 Nm körül kezd el nyúlni… Ezért szakadtam széjjel és nem akart az istennek se kattanni a kulcs.
Ezek szerint NEM azok a barátaim mondták rosszul, akik állították: nyugodtan húzzam 110 Nm-re. Csak a félreértések elkerülése végett. Ha minden rendben lett volna, lehetett volna annyira is, akár.
Ehh. Hány rejtett csapda van elrejtve egy ilyen öreg, sokat látott szerkezetben…. Ez már nem autószerelés, ez nyomozás.
Ilyenkor logikus lenne leköszörülni valamennyit a tőcsavarok végéből, de ezt a környezet megóvásának érdekében nem akartam megkockáztatni, pláne nem tíz tőcsavarral. Inkább kerestem alátéteket, és dupla alátéttel, a méreteket tolómérővel ellenőrizve egyenként kicseréltem mindet.
Tudom, a bolti alátét nem edzett acél, ezért nem is lehet vele pontos lehúzási nyomatékot beállítani, de azoknak is van egy pontja, ahol már eléggé kemények lesznek, csak arra kell figyelnem, hogy e trükk miatt nem lesz elég egyszer utánahúznom a hengerfej-anyákat, hanem legalább háromszor-négyszer ellenőriznem kell majd mindet, mire beállnak.
Innentől vígan ment már a munka. Mivel két hibát is kiiktattam, mindent inkább hagytam gyáriban, tehát 90 Nm-re húztam le, s a csavarok felől érkező visszajelzések igazán pozitívak voltak. Egészen a kilencedik anyáig. Az ugyanis egy hatalmas pattanással megszaladt.
Ez volt az a pillanat, amikor majdnem belevágtam a szélvédőbe a crovát. Egy kis pihegés után elkezdtem keresni a szememmel a benzineskannát, hogy lelocsoljam és felgyújtsam az átkozott piros dögöt – bár a ház alatt azt nem is lehetett volna. Aztán arra gondoltam, hogy amíg észnél vagyok, kihívom a mentőt, mert ha valamikor, hát most kapok agyvérzést.
Aztán semmit se csináltam, csak álltam, majd ültem. Az első tőcsavar-beletörésnél, ugye, elszívtam az utolsó menedékcigimet, már az se volt, benzint meg azért mégsem akartam inni. Végiggondoltam a dolgot – itt megint egy olyan, vagy rosszabb hercehurca jön, mint a múltkor, de amekkora mázli ahhoz kellett, hogy Csabi akkor kiszedje a tőcsavart, olyanom még egyszer nem adódik majd. Ráadásul most nem is maradt a kezemben az anya, tehát valószínűleg sokkal lejjebb tört el a tőcsavar, ami miatt szinte biztos, hogy az eddig alkalmazott módszerrel nem tudjuk majd kiszedni. Most majd ki kell venni a blokkot. Darabokra szedni. Ha érdemes lesz egyáltalán.
Ez itt egy tragédia.
Felálltam, akár egy sírból kikelő zombi, odatántorogtam az autóhoz, s ki akartam venni azt az átkozott tőcsavar-maradékot, hogy – tudomisén – ugráljak rajta, szétverjem, leköpjem, akármi.
De ahogy megfogtam a laza anyát, a kezemben maradt.
Hoppá. Úgy tűnik, csak a menet jött ki belőle. A tőcsavar sértetlen maradt. Őrjöngtem a megkönnyebbüléstől, de hadd ne ecseteljem.
Ráadásul piszok mázlim volt azzal is, hogy rendeltem egy tartalék anyát a Classic Alfától. A korábban letört tőcsavart ugyanis sikerült kitekernem az anyából, az hibátlanul megmaradt, most tehát volt egy felesleges anyám. Ami ide pont jól jött.
Ezzel a lendülettel minden anyát lehúztam 100 Nm-re, mert akkor már mégis, ezzel készen állt a blokk. A többit kár mesélnem, beállítottam megint jelre a vezérlést, ment fel a szelepfedél, a leömlősor, a vízcsövek, a karbik, a gyújtás, be a hűtőfolyadék az egészbe, s indíthattam is.
Megint sikerült. Ha nem is szépen, de ismét járt!
Nem bírtam ki, zúztam egyet az autóval a környező utcákban, meg-megtiporva kicsit a gázt, kihúzatva a motort, hadd öblögessen. Hazatértem, s még mindig volt az alapjárat. Alánéztem – semmi csöpögés. Kinyitottam a gépteret – száraz volt minden, akár a Pampers-baba popsija, jók voltak a szagok, melegedő vegyi anyagok, fém, finom szénhidrogén-pára főnjét lehelte felém a gép.
Talán, talán most lesz már belőle valami. Csak járna szebben és a gyertyák ne lennének olyan feketék…
