Megjegyzés mindenek elé:
Úgy veszem észre a kommentekből, hogy sokaknak valahogy nem esett le: két zöld Minim van. Az egyik egy első szériás dízel, amit 2024 decemberében vettem Szegeden és azóta is hibátlanul teszi a dolgát, 16 ezer kilométert tettem bele egy év alatt. A másik egy második szériás, benzinmotoros, turbós, erősen extrás Clubman, azaz kombi, amit 2025 nyarán vettem motorhibával és projektként szolgál egy valamikor 2026 nyarán bekövetkező angliai-skóciai túrához. Utóbbi a rossz, aminek a megjavulását itt követhetitek nyomon.
Elég sokan, elég régóta betámadnak azok közül, akik látják, hogyan űzöm az autós hobbimat – s mindig valami ilyesféle okossággal: öregem, te szeretsz szívni? (Közelebbi és kritikusabb kollégák csak úgy fogalmaznak, kijelentő módban: hagyd, a Csikós szereti a szopást.) Olyanokat is hozzátesznek, hogy „én már rég feladtam volna”, „na, ott felgyújtottam volna”, „hát, basszus, az ember inkább vegyen új autót” meg hogy „miért nem viszed inkább egy szerelőhöz, aki ért is hozzá…”
Ilyenkor mindig kapok egy kisebb, udvarias agyvérzést és titokban ökölbe szorul a kezem a zsebemben. Egy, mi köze hozzá bárkinek, hogyan cseszem el a dolgaimat, ha amúgy látják, hogy rendezett családi életet élek, büntetlen az előéletem, jut energiám az autókon kívül másra is ésatöbbi, ésatöbbi.
Kettő: az ilyeneket jellemzően azok mondják, akik egy gyertyacserénél sosem merészkedtek messzebb az autójavítás labirintusában, leginkább még odáig sem. Azok viszont, akik maguk is szerelnek, általában velem bólogatnak – hát persze barátom, ilyen ez a popszakma. Mert ott az alapigazság: ha nem valami szinte vadonatúj autón, nem valami olajcsere-szintű dolgot művelsz, a dolgok általában komplikálódni kezdenek. És a vicc: ezt a komplikálódás sokszor élvezetes is, valahogy úgy, ahogy öröm megépíteni egy nagy Lego Technic-szettet, kirakni egy 5000 elemes puzzle-t, vagy például konyhatündérek számára – összerakni egy ötfogásos ebédet a haveroknak.
Én pedig, ha hiszed, ha nem, szeretem azokat a fejtörőket, amiket az autók dobálnak elém, szeretem azt, hogy egy beteg mechanikának pont én adhatok új életet. Szeretem, hogy valami olyat csinálhatok, amihez szükséges némi elmélyülés, ész, tapasztalat, talán valamennyi ügyesség is. Egyszerűen szórakoztat és boldoggá tesz a flow, amit az autójavítás nevű műveletegyüttes ad.
Hogy ez szívás lenne? Hm… Persze, koszos lesz a kezed, néha a fejed is, igen, olykor kellemetlen pózokba kell tekerned magad, és naná, a hiba sosem adja meg magát könnyen. Ha könnyen adná magát, akkor az autók út szélén egy kalapácsütéssel való megjavításában hívő kívülállók is megoldanák a problémákat, és a teljes szerviz-ipar összedőlne.
De megfordítom a dolgot: ha az autószereléssel eltöltött gondolkozás, időpocsékolás, fizikai erőfeszítés, rohangászás, tesztelgetés – szívás, akkor a világ sok-sok autószerelőjének, autófejlesztőjének, tunerének, karosszérialakatosának, fényezőjének, de továbbmegyek, repülőgép-szerelőjének, mosógép-szerelőjének, telefonközpont-javítójának és tízezernyi egyéb fajta, általában megbecsült munkakörben dolgozó embernek, de még az origami-hajtogatóknak és a fotólaboránsoknak az élete is mind szívás. Millióké, lehet, hogy tízmillióké. Ők mind hülyék? Vagy olyan sokat keresnek, hogy, na barátom, annnnnyiért már megéri lenyelni a nyeles broxit?
Megsúgom, nem. Nem az autószerelők építik maguknak a kacsalábon forgó palotákat Budán, illetve a dácsákat a városok luxus-lakóparkjaiban, tehát nem ők az extra gazdagok, az olyanokat másutt kell keresned. Amúgy meg az autószerelők nem is hülyék, illetve vannak köztük olyanok, elvétve, de mindenképpen sokkal kisebb százalékban, mint ha mintát veszel egy tetszőleges Tesco-áruház vevőközönségéből – ide behelyettesítheted amúgy az Auchant, a Spart, a Lidlt és az Aldit is. A Penny-t látogató társaságot hagyjuk, mert ott mindenki valamiféle nyugdíjból él, a többi helyen meg nagyjából tévedésből, az alternatív lehetőségek hiányából, vagy alulinformáltságból vásárolnak, tehát ők eleve hendikeppel indulnak.
Tudod, emögött a szerelés-szeretet mögött inkább egyfajta gondolkodásmód, késztetés-készlet áll. Én például nem vagyok autószerelő, csak egy amatőr házi barkácsoló, aki néha nagyobb cipőt húz, mint amekkora a lába, de annyit azért javítok gépeket én is, hogy érezzem azt a flasht, amit egy autó rendbetétele adni tud az embernek. Nekem is jó érzés, ha megjavítok valamit, ha pedig a saját – szerinted „szívásom” helyett – odaadom a verdát egy szerelőnek, az több síkon is veszteség számomra: az a másik ember elveszi tőlem a megoldás dicsőségét; elveszi tőlem a jó kis játékomat; s ami a végén a családi tanács előtt álldogálva, a sapkámat idegesen gyűrögetve is fájdalmassá válik, elveszi a pénzemet is, hiszen neki is egy csomó időbe, töprengésébe és munkájába kerül, hogy kijavítsa az én autóm problémáját, amit aztán persze továbbszámláz.
Nyilván, ha megkeresed a havi két milát, mellesleg elfoglalt is vagy, az autón való matatás már egyáltalán nem, vagy legfeljebb a kielégülés-részéért éri meg, de ha nagyjából annyit keresel, mint egy közepes szerelő, akkor nagyon is számít, hogy ha magad csinálod, olcsóbban jössz ki a dologból. De hogy ez szívás lenne? Szívás az, amikor valami már megcsinált dolgot szét kell szedned, pláne, ha oda komplikált fázisokon keresztül jutottál el, hiszen visszalépni tényleg rossz élmény, mindenkinek. De a tényleges szerelés csak annak szívás, aki eleve irtózik tőle. Egy saját hasonlattal élve: ötször próbáltam már osztrigát enni mindenféle formában, még mindig hányok tőle, de ettől még nem vonom kétségbe, hogy egy csomó embernek élvezetes finomság. Mások vagyunk, és ezt el kell fogadni, s ha ez nem megy valakinek, ott annak a fejében van a probléma, aki kritizál.
A saját mércém szerint tehát most jutottam el az első „szívásnak” címkézhető felvonáshoz a Mini Clubman sztorijában. Mert a múltkor ott hagytam el az autót, hogy már össze volt rakva a vezérlése, a termosztát körüli csövekből álló Laokoon-csoportja is, benne voltak az injektorok, a gyertyák, a trafók, s kicsit abban reménykedve tettem le az autót, hogy a legközelebbi alkalommal már visszamegy a szívósor, bemennek a löttyök a motorba és indíthatunk is.
De azért hazavittem némi töprengeni valót Novoth Tibitől. Amikor ugyanis felvállaltam ennek a Mininek a megvásárlását és kijavítását, fejben készítettem egy nagyjábóli költségvetést, azt sejthetitek. Úgy véltem, hogy ha 650-ért megveszem az autót, 800-ért a nevemen lesz (ezekkel előre lehetett számolni), akkor marad kábé 1-1,4 milliónyi elkölthető forintom arra az alkatrészhalmazra, aminek beépítésével minden ki lesz javítva rajta, hiszen valahol 2-2,4 között futnak ezek a turbós, jól felszerelt Clubman Cooper S-ek. Ha így fedő alatt tudom tartani a költségeket, akkor kellemes ujjgyakorlat lesz a Clubman-sztori az életemben – kicsit megtanulok új autót szerelni, kicsit autózom is, a Mini részt vesz majd egy jó The Zone-os projektben, aztán a végén legfeljebb nullszaldósan eladom és valaki másnak lesz egy gyors, vagány, rendbe tett autója.
Megspórolok közben 1-1,5 milliónyi szerelői munkaórát a saját munkámmal, előáll egy dokumentáltan rendbe tett Mini, ami mindenképpen vonzóbb ajánlat egy olyannál, amit két megyével odébbról valamilyen jóskapista árul, és megesküszik rá, hogy kiváló állapotban van, de kábé ennyi róla a bizonyíték. Na, azok azok az autók, amik általában fél-egy éven belül ugyanott végzik, mint ez a Mini Clubman tavaly nyáron. Ezeket a Prince-motoros példányokat az első gazdáik ugyanis szinte kivétel nélkül elhasználták, mert szinte soha nem kapták meg a kellő szervizelést (hiszen a 30 ezres olajcserék miatt egy eleve motorpusztító intervallumot írt elő a gyár), s az akkori elhanyagoltság most kezd előjönni a futó autók derékhadán. Ahogy Novoth Tibi szokta mondani: akármilyen Prince-motoros Minit látsz, inkább előbb, mint utóbb mindet fel kell újítani, s csak utána lesz jó. De aki elköltötte rá a sok pénzt, már vigyázni fog az olaj- és egyéb cserékre, nála már akár tartós is lehet az autó.
Az enyém fel lesz készítve 50-60 ezer kilométernyi, elvileg problémamentes használatra, kellő későbbi karbantartással pedig talán bír majd még 200 ezret is, akár. Hol itt a hiba?
Hát ott, hogy mire összeraktam a vezérlést, már 1,5 milliónál tartott a cech. És még nem volt kész a motor, még nem hallottuk a hangját, még nem volt meg a próbajáratás. Ráadásul hátra volt még a teljes futómű rendbetétele a négy lengéscsillapítóval, a fékrendszerben az összes betét és tárcsa, a megvakult fényszórók, a gázteleszkóp híján csak lifegő hátsó ajtó, a klímaberendezés…
Az ember tarkója táján ilyenkor elindul egy finom kis viszketés, mert érezni kezdi, hogy a végén talán mégsem jön majd ki a matek…
Értheted, hogy innentől már nem akartam túl sok pénzt fordítani bármilyen alkatrészre, amit esetleg csak biztonságból kellene beszerezni. Eddig tényleg minden tisztességesen bekerült a kosárba, de ezen a ponton kezdett kicsit sok lenni, amit kért a motor. Mert például ott volt a négy injektor ügye. Kettő közülük tökéletesnek bizonyult a padon, a harmadik sem olyan rossz, hogy cserélni kellene, az is elmenne még jó pár tízezer kilométert. De a negyedik, hát az tényleg csereérett, működik vele ugyan az autó, de az is megeshet, hogy a dadogás hátterében, amit mindig éreztem, amikor kicsit mentem ezzel a Minivel, ez az injektorhiba áll.
Oké, ezeket lehet egyenként is kapni, bő húszezer forint az Inter Carsnál a mi kedvezményünkkel, annyi simán belefér a büdzsébe. De injektort csak szettben szokás cserélni, akárcsak fékbetétet, lengéscsillapítót, vagy dugattyút. Ezek nagyjából egyszerre mennek tönkre.
No meg, ott volt még annak a tákolt, rövid gumicsőnek is a problémaköre, amelyik a sokágú termosztátháztól a turbó felé viszi a hűtőfolyadékot. Az autóba valaki korábban egy sima, egyenes gumicsövet tákolt erre a helyre, ami az adódó hajlítás miatt középen megrogyott, s korlátozta a víz áramát. Épp a turbó hűtéséét, te jó isten…
Tibi szerelője, Zsolti adott nekem egy kicsit ügyesebb, vastagabb falú csövet, próbából, de beszerelés után sajnos az is megrogyott középen, tehát adtunk a szarnak egy jókora pof… Nem mondom, mert vulgáris.
Nem, azt a csövet ki kell cserélni gyárira, ha így maradna, onnantól nem lenne egy nyugodt pillanatom sem a Mini kormánya mögött, ha állandóan ott lebegne annak az umbuldának a képe a szemem előtt. Csak hát, azt a gumicsövet nem lehet ám külön megvenni. Az egész ágas-bogas fém- és gumicsövekből álló elosztóhálót ki kell pipálni az Inter Cars webshop-felületén, csak úgy létezik. Úgy meg már nem is olcsó.
Ültem otthon, rágtam a ceruzámat, tétova táblázatokat firkáltam magam elé olyan tervezett költségekkel, amiket magam sem igazán hittem el, reménykedtem, hátha meggörbül a tér és egy keletkezett résbe bele tudom pottyantani ezt az újabb beszerzendő csomagot. De nem görbült meg semmi, még a grafit sem a ceruzában, csak folyamatosan kitört, ahogy egyre jobban nyomtam vele a papírt. Ehh, egyszer élünk, ide a négy csúcsot és a csőrendszert!
Tehát írtam Zolinak az Inter Carsnál, hogy másnap átvenném a boltban a cuccokat. Egy újabb bő százas elköltve, hurrá.
Mire az ember ennyit matat autókban, s kialakul némi fogalma arról, milyen jó cuccokat kap kézhez az alkatrészáruházban, kicsit úgy kezdi magát érezni, mint kisgyerek a játékboltban, amikor az apukája végre rábólint – oké, kisfiam, vehetsz magadnak egy mecsit. Fiatalabbaknak – medzsót. Csak most itt te vagy egyszerre apuka és kisgyerek, a mecsi pedig néhány fura formájú és rendeltetésű izé lesz. De az öröm pont olyan.
Mivel a motorszerelésben már túl voltam addigra azon a ponton, ahol ezekből a kicserélendő, rossz elemeket beraktam, Novoth Tibinél állhattam neki szétbontani egy részét annak, amit korábban befejezettnek – majdnem az írtam, tudtam, de inkább úgy mondom, reméltem. Azaz álltam volna neki, de közbejött valami. Én ugye, két-háromhetente bukkantam fel Tibinél, olyankor, amikor kicsit kevesebb volt nála a munka és egy-egy napra helyet tudott szorítani nekem a műhely hátsó részében, az ollós emelőn (amit amúgy imádok).
A közbülső napokban, hetekben viszont ezen az álláson pénzkereső munka folyik, arra az időre a gyógyulófélben levő Clubman mindig kiköltözött a többi, még beteg Mini közé, a szerviz előtti részre. Szabad szemmel meg se lehetett még különböztetni a rosszaktól, pedig már benne volt a hengerfej. Hah!
Ilyenkor viszont, amikor megint betoppantam, mindig betoltuk az autót a szabad helyre. Én, a hülye, viszont elfelejtettem legutóbb rongyot tenni a géptető-zárakra. És hol tolod hátrafelé az autót? Hát a géptetőnek nekitámaszkodva. És hidd el, hiába nincs rendesen becsavarozva az a két zár, azért ha három markos legény rátehénkedik a lemezre, bekattannak azok…
A szerelést tehát azzal kezdtem, hogy ki kellett nyitnom a géptetőt, ami csak azért volt mókás, mert a motor előtti koszorú lebontásához hetekkel korábban szétkapcsoltam a bovden toldását. Ilyenkor nem működik az utastéri kallantyú, és bizony, valahogy a gépészetben, belül kell meghúzni az előrefelé vivő két szárat, hogy kinyíljon a kocsi eleje. És mivel a Cooper S motortere igencsak tele van mindenfélével, be se tudod dugni a kezedet, még ha meg is emeled a kocsit, mert a bovden legfelül fut.
Tehát elkezdtem kibontani mindent. Levettem a bal első kereket a frissen kapott kis Makita ütvecsavarozóval. Aztán kiszedtem a patentokat és csavarokat a doblemez-burkolatból, majd kirángattam a betétet. Már félig-meddig a fényszórót is kiszereltem, de ott elakadtam, hiszen azt már korábban is azért hagytam a helyén, mert az alsó csavarja berohadt és együtt forgott a lemezbe ültetett bolhával. Itt szokás szerint megnyomtam a legnagyobb piros segélyhívó gombot a műszerfalon – értsd, átslattyogtam Kósa Zsoltihoz, aki a másik álláson ténykedett.
– Zsolti, már majdnem kijött a fényszóró, de az egyik csavarja elforog, kéne hozzá még egy kéz, hogy ellentartson, amíg megpróbálom kitekerni. Tudsz segíteni?
– Miért, mi is a baj?
– Tudod, ömm… ahogy toltuk be az autót, lezáródott a géptető, már mindent szétszedtem, mert nem akartalak zavarni, de most épp ezzel elakadtam…
Zsolti egy rongyban megtörölte az olajos kesztyűs kezét, átjött a Clubmanhez, s kicsit értetlenül mormogta:
– Mi azért nem szoktuk ennyire szétszedni, ha lezáródik…
Bemászott az emelőn trónoló Mini alá, felnyúlt a doblemez mellett, kicsit nyöszörgött, kicsit düllesztette a szemét, még nyöszörgött, és katt, pattant egyet a motorházfedél.
– Tessék, ennyi.
Aha. Szóval feleslegesen szívtam negyed órát – mert látod, ez a szívás, nem az, amikor megoldasz valamit. Hiába, a rutin.
Másik negyedórába telt, mire visszatettem mindent az autóra, s végre hozzáláthattam az érdemi munkához. Megint kölcsönvettem Zsolti modern bilincsekhez való spéci fogóit (ilyenek nekem nincsenek), jöttek le a gumicsövek, oldottam le a turbóról az egyszer használatos rézgyűrűkkel már felrakott fém csöveket, persze húztam le a trafókat, mert útban voltak, s vettem ki az injektor rail-csövét, majd magukat az injektorokat is.
Keblem közben dagadt a büszkeségtől, mert itt elkezdtem érezni, helyesen cselekedtem az újabb bevásárlással. Tibi elé tártam a legújabb szerzeményeket, a négy, vadiúj Bosch injektort (ezek nem piezósak!), illetve a valamiféle katéterező-komplexumnak kinéző csőrendszert. Ez mind új, Tibikém, mert Zsóti a négybéből nem szép, de gavallér!
Mehettek rá az új gumitömítések az injektorokra, rájuk, körben egy csipetnyi olaj, majd megkentem az égéstér felé belógó csőrüket egy ujjbegynyi szilikonzsírral, s onnantól egyenként mehettek be a rail-csőbe. Aztán a motoron áthasalva az egész összerakott befecskendező cuccot újra beügyeskedtem a hengerfejben levő fészkekbe, helyükre mocorgattam mindent, visszacsavartam a benzinellátás hollanderét, s onnantól elvileg megint kaphatott benzint a motor.
Aztán feltettem az új ágas-bogast a termosztátházra – egy ideig forgattam ide-oda, hogy eltaláljam, hogyan áll –, istenien feszített a motoron, mint valami Armani-öltöny. Majd új réz alátétekkel ment vissza minden a turbóra, a többi gumicső is hazatalált, bilincsek csusszantak, csatlakozók kattantak – elmélyült, gondolkozó, lassú munka volt, de folyamatosan haladtam.
Itt jött egy kellemetlen rész, mert elérkeztem a turbó-katalizátor egység külső burkolatához, tudod, a szétszedéskor már egyszer utamba álló, nagy mumushoz. Ezt pajzsot addigra persze szépen elpucoltam Tibi Torrent mosójában, ami olyan erős, hogy letépi a kezed, ha nem vigyázol. De hiába lett tiszta, hiába volt új a belső rész is, amiben emiatt végre működtek az anyák, azért megint eltököltem egy sort a művelettel (jó órát).
Mert az még oké, hogy elvileg minden klappolt, de ezek azért hitvány anyagból készült, puha lemezek, amiket helyre rakáskor is görbítgetni kell, összepasszintáskor meg máshogyan kell görbítgetni, utána meg a helyükön is megint mozgatni és alakítani kell, hogy találkozzanak a dolgok.
Közben ott az a két felet egybefogó hat csavar, amelyek helyét a hűtő mögött alulról felfelé nyúlkálva, jobbára csak sejteni tudod, de zömmel rossz szögben állnak, többnyire a lyukak sem találkoznak… Káromkodsz, erőlködsz, görbítgetsz, tükröt tologatsz be, szemlélődsz, újabb tervet gyártasz, nyögsz, tekersz, gémberedsz, káromkodsz… Hiszen tudod.
Itt bevillant, hogy talán könnyebb lett volna, ha úgy kezdem az egészet, hogy leveszem az autó elejét a hűtővel együtt. Úgy most mindenhez szépen, tisztán, szemből hozzáférnék, nagyon sokkal több dolgot nem is kellett volna levennem, hiszen a hűtőcsöveket így is, úgy is bontanom kellett. Na, de már mindegy.
Végül azért összeállt a hőpajzs, alul is mindent összecsavaroztam, ami addig nem volt még egyben, az alsó csöveket visszacsúsztattam, bilincseket ott is visszatettem, a burkolatot helyre biggyesztettem.
Ez a Mini itt már 252 ezret futott, de meglepő módon, azt az egy szem turbóhűtő-vízcsövet leszámítva, nem találtam rajta tákolásokat, minden tök eredeti rajta. Eljött most az a pillanat, hogy nekem kellett kendácsolnom, mert az alsó kis burkolat egyik füle már kitágult, a rögzítését emiatt nem lehetett rábízni a gyári patentre – oda bizony került egy gyorskötöző.
A szívósor felrakása végképp kellemetlennek bizonyult, mert ott egy csomó csatlakozónak, csőnek a megfelelő helyre kell kerülnie, úgy, hogy még alatta fut egy másik cső is, ami az autó utasterébe visz egy kis motorhangot – bizony…
Ezt háromszor raktam össze félig, majd szedtem szét, majd raktam be megint, csak hogy mindig találjak valamit, ami még kimaradt. Végül csak eljutottam oda, hogy meghúzhattam az anyákat a szívótorkokon, s az egészre mehetett rá a légszűrő doboza. Aztán a végén még azt is bontani kellett, pedig már azt hittem, minden a helyére került. Van ugyanis a légszűrőház alján, keresztben egy kis csavar, amit én ugyan egészen jól betekertem, csak aztán felbukkant Tibi a teleszkópos tükrével és a szúrós szemével. Felröhögött.
– Zsolti, az oké, hogy meghúztad a csavart, de láttad-e, hogy a fül egészen máshol van?
Megnéztem az apró tükör által továbbított, felettébb idegesítő látványt – azt Tarkovszkij sem rendezhette volna jobban. Horror mód mellécsavartam. Tehát vehettem le, újabb birkózás a láthatatlan ellenfelekkel, tapogatózás a gépgyomorban, aminek a kialakításáról csak homályos emlékképeim voltak, az ujjaim meg nem látnak… Mindegy, összeállt. Egy hiányzó másik fül miatt került be még további két gyorskötöző – de tényleg jól tart így –, majd betettem a légszűrőt, fel a fedelet, s következhetett a löttybeöntő-fázis.
Először a víz (hogy lássuk, ha folyik), aztán az olaj, ami Tibi alapos módszerével igazi eseménynek ígérkezett.
Az Inter Carstól zöld hűtőfolyadékot kaptam az autóba, s mint kiderült, ez a legjobb bele, mert ez a motor alublokkos, alu hengerfejes, de vashüvelyes, abba ilyen kell. Sehol nem folyt semmi, jöhetett az olaj.
Tibi módszere: az olajnyomás-gomba helyére kis csöcsöt csavar be, a csöcsre csövet tesz, a cső tartályos kézi szivattyúban végződik. Ebből a tartályból visszafelé töltöd fel a motort olajjal – persze pár litert azért teszel bele a rendes olajbeöntőn át is -, így mire eljutsz az indításig, már teljesen légtelenített olajrendszerrel krenkölöd a motort, mintha épp csak egy órája állítottad volna le.
Az elmélet szép, csakhogy ezt a motort én raktam össze. Ezért, amikor már két perce izzadva nyomkorásztam a pumpa gombját, halk csordogálás hangjára lettünk figyelmesek. Ez sajnos pont akkor történt, amikor már azon morfondíroztam, hogy perceken belül el kell indulnom a szervizből, mert egy gyerekkori barátom, aki tíz éve Bécsben él, s vagy egy éve nem dumáltunk élőben, most van végre itthon úgy, hogy tudunk is találkozni, s ehhez bő egy óra múlva Tibi kőbányai műhelyéből elindulva, Kelenföldön kellene lennem. Gondoltam, mingyá benn lesz az olaj, ráindítok, ha megy, örülünk, ha nem, hagyom az egészet a francba, és elhúzok. Csak az élet mindig komplikáltabban játssza a sakkot, mint ahogy az ember szeretné.
A csordogálás ugyanis egy csermelynyi olaj volt, amely apró, majd egyre nagyobb tócsát hozott létre a blokk alatt. Káromkodva abbahagytam, én ilyenkor úgy érzem, kár feszíteni a húrt, itt hagyom a Minit, kitoljuk az udvarra, legfeljebb majd megint eljövök. Ilyenkor szokott ugyanis az történni, hogy az ember mindenképpen hallani akarja a motor hangját, kapkodva tüzet olt, közben meg valami végzetes hibát elkövet. Halk hangon megemlítettem a mehetnékemet, de Tibit más fából faragták.
– Most tényleg itt akarod hagyni, amikor szinte kulcsfordításnyira vagy az indítástól? Képes lennél rá?
Engem onnantól már kétféle bűntudat marcangolt egyszerre, de ő már vette is elő a hosszú tükröt megint, tolta be a motor hátuljába, lézerszemmel fürkészve a géplelket. Hú, de bölcsészes lett ez a mondat.
– Valahol itt, hátul jön az olaj, majdnem látom. Szerintem a vezérlésmódosító alól jöhet, ezt még gyorsan nézzük már meg.
Végiggondoltam. Légszűrőház le. Turbócső le. Ott csatlakozók vannak, rejtett csavarok, ja, valahova oda tettem a két gyorskötözőt is, ami olyan szuperül pótolta a leszakadt fület. Ezt mind széjjel? Mit szól majd a másik Tibi barátom, aki Bécsből idáig jött vonattal, csak hogy találkozzunk?
Verejtékezni kezdtem. Hogyan magyarázzam el ennek a sok embernek, Zsoltinak, Tibinek, Frankie-nek, akik mind sóvárogva nézték épp a motort, hogy van, ami nekem azért fontosabb annál, hogy hic et nunc halljam a motor hangját? Messze én vagyok itt a legöregebb a társaságban, talán pont emiatt én már megtanultam elengedni ilyen helyzetekben a dolgokat…
De nem, most nem lehetett ilyet. A megvadult Niagara-folyó őrjöngve sodort a vízesés felé. Ezt nem úszom meg, ha szeretném, ha nem, le fogok szánkázni. Én meg ilyen helyzetekben – apám elvégre diplomata volt – jól tudok pléhpofát hordani, ezt gyerekkoromtól megtanultam. Hát akkor, csináljuk.
Az volt a jó itt, hogy izgatott szakemberek vették a képzett kezeikbe az irányítást. Zsolti két perc alatt lebontotta a szívósor táján azt, amit én másfél órán át építgettem, Tibi már dugta is be a fejét a lyukba és felkiáltott.
– Hol van ebből a hengerfejből a visszacsapó szelep?
Én csak krákogtam. Emlékszem, hogy amikor a satupadon levő, pőre hengerfejbe tettem be a csingilingiket, egyfolytában azt tudakoltam, melyik lyuk micsoda, de ahogy a kisgyerekek folytonos kérdezősködését is megunják még a mégoly kedves szülők is, itt is egy idő után már csak automatikus válaszokat kaptam, mind távolabb, mind inkább a saját munkájukba mélyedő szerelő barátoktól.
Ez a lyuk épp a korábbi kérdezősködési hullámom áldozata volt. Merthogy a legtöbb hengerfejbe azért beleteszik ezt a visszacsapó szelepet, de a Freccia szinte pőre alkatrészt ad neked, épp csak a szelepvezetők és -fészkek vannak benne.
Sebaj. Mire Tibi kiejtette a száján a „visszacsapó szelep” szót, Zsolti már ki is túrt egy használtat valamelyik kincseket rejtő, kék műhelyládából. Egy perc alatt, már új tömítéssel betekertem a helyére, másik három perc, és minden szívósor-környéki elem a helyére került – ilyen az, ha a profik veszik kezükbe a dolgokat.
Újrakezdtem az olajnak az ő pumpálását, ezúttal sehol nem szivárgott semmi. Felnyomtam a motort, visszatettem az akksit, és eljő a nagy pillanat. Kicsit még töketlenkedtem, úgy szaladva végig a fejemben levő check-listen, mint kezdő Malév-pilóta az első éles felszállása előtt, mire Tibi rám rivallt:
– Ülj már be, indíts, hadd halljuk, mit műveltél!
Ijedtségemben pont így tettem. Hihetetlen, de kábé öt fordulat után járt a motor. Szépen. És nem folyt. És nem kattogott. És mivel a csőcsonk, amin át feltöltöttem a rendszert olajjal, még rajta maradt, arra pedig Tibi rátette azt az őskori Csepel teherautó-manométert, amivel az egész szerelés megkezdése előtt megmutatta, milyen kicsi az olajnyomás a hengerfejben, ezért most is láttam, mi az érték. Négy, azaz 4!!! bar… Te jó ég, ez rohadt jó…
Na, itt én se bírtam már a komplettírozás-kényszeremmel. Sebtében visszatettem a koszorút, összeakasztottam a motornyitó bovdent, rögzítettem a géptető-zárakat, betettem a jobb oldali fényszórót. Még csekkoltam a szinteket – oké, mehet be még egy kis olaj, ez így pont jó lesz – és… Kvázi készen voltam a motortérrel.
Persze, a fordulatszámmérő műszerben a pixeles visszajelző valami check-engine piktogrammal riogatott megint, no meg a vizsga is lejárt, a kerekeket is után kellett volna húzni… De barátom:
AUTÓ!
MEGINT!
U. i.:
Az időközben, telefonon át már kétszer is eltolt találkozóra végül odaértem, ha nem is Kelenföldre, hanem az Allée-be… És még lett egy igen jó estém is a régi gyerekkori cimbivel. Ilyen a tökéletes eufória, látod, ez az, amikor minden szívásra rámondod: megérte.
U. i. 2.:
Hogy azért ne legyen minden kerek – nem volt minden kerek. Folytatás következik rövidesen, a már vizsgás Minitől indulva. Újabb zűr-hegyek jönnek, sejthetitek.
——————————————————————————————————
És mivel üvegzseb-politikát ígértem a Mini Clubman-projekt körül, ezért álljanak itt az eddigi költések egy szép táblázatban:
|
20250703 |
vásárlás |
650000 |
|
|
20250708 |
eredetiségvizsga |
25000 |
|
|
20250710 |
átírás |
103600 |
|
|
20251013 |
Inter Cars hengerfej-körüli beszerzések |
663925,52 |
|
|
20251022 |
Gutyán művek szelepfészek-beköszörülés |
19050 |
|
|
20251029 |
Inter Cars katalizátor-pajzs körüli beszerzések |
13684,25 |
|
|
20251111 |
Inter Cars Kolbenschmidt vezérműtengely vissza |
-67820,54 |
|
|
20251111 |
Inter Cars AMC vezérműtengely |
68313,3 |
|
|
20251119 |
Inter Cars turbóhűtő-cső, 4 db Bosch injektor |
105774,49 |
|
|
20251202 |
vizsga (plusz üi.) |
40000 |
|
|
SZUMMA |
1621527,02 |
A Clubman-projekt eddigi anyagai:
2025.08.10. Szerelem első látásra, motorhiba másodikra
2025.11.02. Darabolni kezdem a Minit
2025.11.30. Azért csak szétszedtem a motort
2026.01.11. Megy össze a motor!
2026.02.22. Vezérléscsere letudva
