Annyi barátom, kollégám elruccant már arrafelé, és akadt köztük olyan is, aki elkezdett visszajárni a környékre, hogy mind jobban viszketni kezdett – meg kellene már nézni azt a Dél-Balkánt. Montenegrót… A meglehetősen hervasztó 1999-es látogatásunk után esetleg ismét útba ejteni Mostart, azt mondják, most pazar. És még beleférne Albániából is egy kicsi…
Mellesleg, idén úgy alakult, hogy veterán autó nélkül maradtunk a nyárra. A Triumph ott ragadt vidéken egy ismerősöméknél, akikhez csak pár apróság miatt vittem, találtak pár újabbat, s otthagytam nálunk, mert úgyis az Alfával akartam mozogni a nyáron. Kicsit szétszedték, eltelt a nyár, azóta is készül.
A tavasz eleji AMTS-en a Nózi (Alfa) már veteránvizsgával, kulcsra pöccinthetően állt az autó a standunkon. A többit tudjátok – valami még mindig nem volt kerek a motorjával, elmentem hát vele Stump Bandihoz, a nap végén kiderült, hogy az egyik hengernél porózus az égéstér. Annál az autónál is bősz kavarás, megterhelt szakember-barátaim tovább terhelése, rendszerösszeomlások és egyebek következtek. Az Alfa fölött is lepergett a május, a június, a július, majd az augusztus is. Még most se működik.
Maradt a Bianchi, amit haza is hoztam másfél hónapra a balatoni száműzetéséből, használtam is, de külföldre azért már nem mennék vele. Tök jó meg minden, de a 2014-es római út és a megkezdett 2016-os szicíliai túra jó időre elvette vele a kedvem a hosszabb kalandokból. Mellesleg bele se fér a család, bár ezen a problémán a Triumph se lendítene túl sokat. Ha belegondolok, az Alfa sem igazán.
A Kádat, azaz a Fiat 1500 kombit és az Avensist eladtuk, nincs olyan autónk, amibe négy személy és csomagjaik elférnének. A Minimbe hátra csak úgy lehet beülni, ha én két kattintásnyit előrehúzom az ülést, és ezt egy modernnek nem nézem el, mert nem ad elég színdarabot cserébe a kényelmetlenségért. A Mini csomagtartója ráadásul 150 literes, szóval négy fő+csomag nem megy benne – a tetőbokszot ne is mondjátok, gyűlölöm. A Kati új 500-asa kicsit talán tágasabb, legalábbis hátul, s kicsit nagyobb a csomagtartója is, de az dülöngél, szintetikus, ha ezer kilométereket kellene vezetnem, elmenne az életkedvem is. Azzal se szeretnék külföldre menni.
Végül Bálint mentette meg a helyzetet – „én úgyse jönnék mind a két hétre veletek, mert dolgom van itthon, kirepülök majd inkább oda, ahol több napot lesztek egyhuzamban”. Meglett a megoldás!
Gyors tervet rittyentettünk: Bosznia lesz az első etap, ahol Szarajevó és Mostar a fő cél, majd tíz nap Montenegró jön, ahol egyetlen szálláson maradunk. Ott kipakoljuk a cuccokat a Miniből, Bálint odarepül az elején, és onnan el a végén. Közben lesz benne hely négyünknek, meglátogatjuk kicsit Albániát, a végén pedig, amikor már ismét csak hárman leszünk Norbival, hazafelé összegereblyézzük az odafelé kihagyott látnivalókat. Jó terv.
Foglaltuk is gyorsan a szállásokat, a repjegyet szerencsére pokoli olcsón mérték Podgoricába, de hogy ne legyen minden kerek, a The Zone Camp időpontja is épp addigra lett meg, mire szinte elkészültünk mindennel. Hát nem pont oda került, amikor indultunk volna? Mi úgy látszik, pihenni is már csak lélekszakadva tudunk elrohanni.
Az út előtt még beugrottam az InterCarshoz egy adag motorolajért, szűrőért, a Minivel felálltam a rámpára, s olajat cseréltem, illetve végre leeresztettem a töltőlevegő-hűtőből is az esetleg benne rekedt rittyót, bár szerencsére alig volt benne pár csepp.
Az indulás napján logisztikai trükkhöz folyamodtunk – én a Campről még délelőtt felzúztam Budapestre a Cagivával, a már jó előre összeszedett cuccokat behánytuk a felkészített Minibe, eltéptünk az unokahúgom kisfiának a harmadik szülinapját ünnepelni Budafokra, majd onnan még az este leszáguldottunk Mohácsra. Rohanás as usual a Csikós családban. De legalább már a határon voltunk.
Másnap rövid horvát autópályázás után beestünk Boszniába. Hihetetlen volt a nyugatias stílusú horvát közegből pár méter távolság megtételével huszonöt évvel visszább és pár száz kilométerrel keletebbre landolni – a két ország között óriási a különbség. A rendszerváltás utáni éjjel-nappalikra emlékeztető, határ utáni első boltban azonban megtaláltam, amit kerestem – biztosítótűt a Mini vitorlává vált tetőkárpitjához és SIM-kártyát a helyi net használatához. Bosznia nagyon nem az Európai Unió, s ha telekommunikációs eszközt akarsz működtetni, az ott fájni fog…
Persze, itthonról is lehet bővítést kérni a szolgáltatásra, de az korlátozott és viszonylag drága, mi viszont elvittük Kati egyik régi telefonját és a kábé 10 euróért vett kártyát beletettük. Pár kilométerrel odébb megint lett netünk, Messengerünk, levelezésünk – szuper.
Banja Luka esett először útba, amit a szerb hadsereg lényegében eltörölt a föld felszínéről. Elsősorban a Farhadija mecset miatt mentünk oda, amit túlnyomórészt az eredeti kövek felhasználásával, eredetire visszaépítettek – csak abba sajnos épp nem lehetett bemenni. Volt még egy kissé giccses, túlságosan új, hatalmas katedrális is (a Krisztus Megmentője nevű) – de annál azért sokkal jobbakat látni itthon.
Viszont nagyon aranyosak voltak a veteránautó-formájú helyfoglalók a bicikliparkolókhoz, ez tény. Ennek ellenére Banja Lukában úgy éreztük – még nem kezdődött el a nyaralás. Kerestünk volna egy fagyizót, nem találtunk, jobb híján ittunk egy kávét, aztán autóba vágtuk magunkat, tovább!
Egyik privát mániámhoz csapattunk tovább, a jajcei vízeséshez. Imádom Csontváry festményeit, s közülük is az egyik leghíresebb épp erről a képződményről készült. Nos. Well… Izé… Csontváry nagy illuzionista volt, s mesteri tudásának egyik ékköve lehetett ez a festmény, mert igazából csak emlékeztet a valóságra.
Oké, nagyon fel volt dúlva a környék, építkezések mindenütt, de a például tavaly, Róma mellett, amikor Tivoliban láttuk az ottani, szintén sokak által megfestett vízesést, na, attól azért elállt a szavunk élőben is. Ez itt nem kisebb annál, sőt, valószínűleg jóval több víz ömlik át rajta, de olyan, hogy is mondjam, csinált. Szerintem szabályozhattak rajta valamit Csontváry óta, talán beton alapokkal erősítették meg, de nem sikerült annyira jól, mű. Egyszer jó megnézni, de nem fogsz ide visszajönni a Petzval-objektíves fakameráddal kézzel zselatinozott üveglapra fotót készíteni félórás expozícióval, az biztos.
Állítólag volt ott egy vár is valahol feljebb a hegyen, de arról az útikönyv eleve azt írta, hogy annak csak a falai maradtak meg, tehát elég távolról megkukkantani. Hát mi egész távolról sem tettük, úgy döntöttünk, hogy a látottak után a lehető legtöbb időt töltenénk Szarajevóban.
Az itt következő útszakasz minden volt, csak felemelő nem. Bosznia borzasztóan szegény ország, és bár népei büszkén viselik a dolgot, azért kiveri a szemed, mennyire nagy a baj. Ahol nagyobb szabású építkezés folyik, ott mindenütt kínai feliratok hirdetik, kinek tartoznak majd még az ükunokák is, különben a gyönyörű, hegyes-völgyes vidék randa épületek formájában telis-telibe van szórva reményteli, de a dolgok valós működését láthatóan nehezen értő bosnyák álmokkal.
Mindenütt háromszintes, olcsó anyagokból felhúzott, formátlan és fantáziátlan, négyzetméter-maximalizáló, de láthatóan tíz-húsz éve félbehagyott, hatalmas épületek torzói hevernek. Nem olyanok, mint a görögök, ahol a felső emeletet nem fejezik be, hogy ne kelljen adót fizetni, hanem láthatóan szinte teljesen lakatlanok, esetleg a földszinten húzzák meg magukat a tulajdonosok, szerény komfortban.
A házak körül gazzal benőtt sitthalmok, negyed százada félbehagyott, ideiglenes kerítések, mozdíthatatlanná kötött betonkeverők, s az egyetlen letakarított placcon általában egy túlkovácsolt rugókon ágaskodó, huszadik háztáji lakatolásán átesett, valaha bordó, jugoszláv gyártású II-es Golf nyalogatja isiászos csapágyait, s még álmában is füstölög kicsit.
A hatalmas, rossz ízlésű és rég kettétört álmok sormintáját, mint dob ütemét a szinkópát játszó tamburin, úgy töltik ki a hevenyészett autóbontók. Volt falu, amely nagyjából száz helyszínének harmadán ilyen félbehagyott háztorzók, másik harmadán régi épületek, az utolsón pedig autóbontók osztoztak, nyomasztóan lüktető ütemben. Pokoli lehangoló ám ez a roncsvilág. Pedig én autós ember vagyok, szeretem a vas látványát, bírom a szétszedett gépeket. Egy bizonyos mennyiségig.
Szarajevó viszont nagyon ízes. Oké, a külső részein a mieinknél olcsóbb rendszerben készült, csak festett, nem szórt vakolatos, ráadásul túlságosan geometrikus rendben felállított panelek elég nyomasztóak – olyan oroszosan-szlovákosan-nápolyisan azok -, de amikor eléred az óvárost, amely kelt tésztaként mászik fel a környező domboldalakra, ott eláll a szavad.
Ez volt az a nagyváros Jugoszláviában, ahol a statisztika szerint a legtöbb vegyes házasságot kötötték keresztények, muzulmánok, zsidók. Aztán a háborúban minden szétszakadozott, és a folyó két partját foglalták el a két nagy vallás tagjai. A keresztények ma javarészt az új városrészben laknak, a muzulmánok az óvárosban és környékén. Az utazó ebből ma azt látja: dinamikus, izgalmas, élettel teli a hely.
A hangulat hasonlít Isztambuléhoz, és bár ez közel sem akkora hely, azért szépen el lehet kódorogni pár órát a girbegurba, apró, keleties boltoktól roskadozó utcákban. Itt szinte elhiszed, hogy Ázsiában vagy – nagyon sok a csadoros nő, mindenütt kisebb-nagyobb mecsetek, meg-megszólal a minaretből a müezzin…
A boltok kínálata sem európaias – lokum-árusok, csevapozók (amelyekben nem kapsz alkoholt, csak üdítőitalt), táskaárusok, szőttes-boltok, réztárgy-kereskedések, teázók, vízipipa-bárok… Kicsit furcsa, hogy szláv szót hallasz, bár azért nagyon sok az idelátogató turista mindenféle arab országból is.
Szinte mindenütt beszélnek angolul, néha egészen jól, de a hitelkártyáddal a legtöbb helyen semmire se mész, sőt, euróval se nagyon tudsz fizetni, vagy ha mégis, akkor bosnyák márkában adnak vissza. Erre készülni kell.
Leírások szerint errefelé kapod a világ legfinomabb csevapcsicsáját, amely, ahogy kell, nem disznóból készül (a muzulmán lakosság miatt erről szó se lehetne), hanem a fele marha, másik fele bárányhús. Amit alá tudok írni – addiktíven eteti magát. Kicsit megégetik, kicsit pont túltolják benne a hagymát és a fokhagymát, de nem tűnik zsírosnak, a húskombinációnak pedig mennyei az íze… Szó se róla, rosszul lettem, annyit zabáltam belőle.
Késő estig megbabonázva mászkáltunk zűrzavarosan zsibongó főutcán, a Bascarsiján, beszédelegtünk az abból kinyúló, sejtelmesen és kissé huhogósan sötét sikátorokba, be-bekukkantottunk a köztük levő, szűk járatokon át megközelíthető, hatalmas teakertekbe, s minden második boltnál azt kívántam, bárcsak lenne még egy üres gyomrom. Vagy öt. Ha csak az agyamon múlt volna, megeszem egész Szarajevót, de hely híján csak fejben tettem ezt.
Másnap Mostar várt ránk az út végén, ami még nagyobb izgalom, mint Szarajevó. A távolságok errefelé nem nagyok, s Bosznia útjai sincsenek bedugulva, ezért hamar kiértünk a hegyekbe. Útközben beugrottunk még Konjicba, amely egy szép régi városka, ám egy csinos folyómedren, s a rajta átívelő hídon kívül nem néztünk meg belőle sokat, mert kerülővel akartam Mostarba menni.
A Rama-Jablanica panorámautat érdemes végigjárni, ha már egyszer autóval (vagy pláne motorral) látogatja meg az ember Boszniát, mert emlékezetes. Csodásan zöld, domborodó, hegyszerű dombok (vagy dombszerű hegyek), folyóvölgyek mellett kanyargó, festői utak – ezt tényleg egyszer meg kell tapasztalni.
Ami külön megfogott, hogy egy metálzöld, sok-sok-domborulattal teli autóval jöttem a szintén sokféle zöldben pompázó, domború helyek közé, melyek között még a víz is inkább türkizzöld, mint -kék… Kattogtattam a Fuji X-T1-est, mint valami kezdő turista.
Kora délután értünk be Mostarba, méghozzá egy még szinte új szagú, repülőszerű kilátással kecsegtető szállodába, amiben olyan áron mérték az estét és a pompás reggelit, mint másutt egy olcsó és szolgáltatások nélküli, minimál-Airbnb-ben.
Kicsit mondjuk, megriadtunk az elhelyezkedéstől, mert az autóból úgy tűnt, eléggé kint és magasan a hegyoldalban vagyunk Mostar központjához képest, de kiderült, ügyes féregjárat visz át az út alatt, le, a meredek, kanyargós utcákon szinte egyenesen a dolgok közepébe. Negyed óra séta volt az egész út.
Mostar Bosznia, pontosabban Hercegovina gyöngyszeme, a valójában az egész balkáni térség egyik legszebb ékköve is. A sok turista miatt reped is az egész a varrások mentén; a helyzeten az sem javít, hogy a dubrovniki reptér csak nagyobb köpésnyire van innen.
Ha szereted a tömeget, ha nem, Mostart látni kell. Nekem egy 1999-es idelátogatásunkról nyomasztó emlékeim maradtak róla – az ikonikus Stari Most hídból akkor semmi nem volt meg, az a modern híd, amin most, 2025-ben leértünk a városba, még csak ideiglenes, fapallókkal fedett, katonai építmény volt.
Nem is ismertem fel, hol jártunk 26 évvel ezelőtt egészen addig, amikor megláttam a mára rendbe tett (bár lakatlannak tűnő) Hotel Neretvát, aminek mi akkor a szétbombázott vázát fotóztuk. Hihetetlen, mi energiát, pénzt, szeretetet toltak bele ebbe a városba közben.
Innen, a kültelki híd mellől először persze, túl kellett jutnunk az elővároson, s a hőségben nem sokat javított a helyzeten egy jónak tűnő helyről vett, de förtelmes fagylalt – Katié és Norbié penészes volt, s egyből a kukában landolt, én minden meggyőződés nélkül, de azért hősiesen megettem a nem-penészes gombócaimat. Aztán másnap húzódott el a reggelem a vécén.
A központhoz vezető sétálóutca olyan… hát, nagyjából olyan, mint egy szocialista város sétálóutcája 1990-ből, amit kicsit szétbombáztak, de azóta némiképp felújítottak. Itt-ott már a Nyugat, másutt háborús romok vehetők ki a magasban. De a nagy mecset, a Karajoz-bej, na, az ép, hibátlan és működik. Ott dobtuk ki a fagyit, a mellette levő kukába.
Kicsivel odébb szerencsére már elkezdődött az igazi óváros, tudod, a kövekkel kirakott utcás. És ott megjelentek a sörözők, mi pedig kicsit feltöltekeztünk. Mindjárt könnyebben ment a gyaloglás.
A városka központját jelentő és nevét adó, a Neretva-folyón át ijesztő magasságban átívelő hidat, a Stari Mostot még a törökök építették 1557 és 1566 között, s a világ egyik legnagyobb építészeti csodája volt akkor. Amikor ott állsz alatta, még ma is elszorul a torkod, olyan fenséges.
Ha valami Csontváry ecsetjére kívánkozik, hát ez a látvány az, és persze Tivadar tényleg megfestette ezt is. Itt nem akartam összefotózni a kettőt, mert ez esetben bizony, a valóság nagyobbat üt, mint a briliáns festő műve. Esküszöm, itt még a turisták áradata és a bazári gagyi is tervezetten folyik bele a díszletekbe – hogy ezt a XVI. században valami elképesztő városépítész előre látta-e, azt kötve hiszem, de tény, hogy egy etyeki filmstúdióban se tudnak ennél szebbet építeni a CGI korszakában egy méregdrága James Bond-filmhez sem.
Mostar beszippant, s igazából csak lebegsz az utcákon, olyan varázslatos az egész, Minden utca kanyarog, lejt, emelkedik, minden ház más, mégis stílusában beleillik az egészbe, a folyó oldalágai becsatlakoznak, ott kisebb hidak vannak, a partvonalak meredekek és magasak, nyüzsög minden, száll a füst a konyhákból… Elképesztően jó hely.
Hosszas tekergés és egy Aperol Spritz után azért csak lejutottunk a folyó medréhez, ahonnan nézve egészen máshogyan csodálatos a Stari Most. Jobb napokon innen végig lehet nézni, ahogy a hídról halált megvető búvárok ugranak a mélybe. de ha lenézel, a lábadhoz, ott is akad érdekesség.
Az egyik kőlépcső hajlatában apró Kolodko-szobor ücsörgött, hatalmas munkában. Mint az internetről kiderült, épp Csontváryt ábrázolta, de érdekes – a nagy (vagy kis?) mester nem festett, hanem írt. „Write”, „írj” – szerepelt előtte a miniatűr graffiti-falon, ami amúgy egy lépcső oldala volt.
Megbabonázva szívtuk magunkba a hely levegőjét, s közben arra gondoltam – ha csak ennyi volt érdekes ebben a Balkán-túrában, már az is megérte. Mostar olyan emlék, ami kitölti a zsebedet, amikor hazaviszed.
Aznap ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat is Katival. Beálltunk a sorba az egyik, Google-térkép által 4,8-asnak mondott étterem előtt, s két csoport után be is jutottunk. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók, akiknek ez ilyen könnyen ment, mert elkezdődött az esti zaba-szeánsz; akik utánunk jöttek, még fél óra múlva is ott álltak.
Kirendeltünk egy hatalmas haltálat, mellé előételeket – az egyiket elfelejtették, cserébe kaptunk egy kancsó bort. Máris jól telt az este, szerencsére Norbi is túl van a tizennyolcon rég, ő is be tudott segíteni a piába. Tényleg tudta a hely a jó a minősítést, a környezet pedig lélegzetelállítóan hangulatos volt – lényegében a Neretva egyik oldalága fölött lebegtünk egy sziklafalra épített tákolmányban -, hogy méltóbbat nem is választhattunk volna a 25-ikhez.
Az este végén megint lebattyogtunk a Kolodko-szoborhoz. A Stari Most este teljesen más, középkorias lesz a derengő lámpák fényében, a vízből visszacsillanó tükörképével. Szinte tapintani lehetett a sok száz évnyi zűrzavaros múltat. Én meg közben arra gondoltam – az a híd még mindig javarészt az eredeti, 1500-as években betett kövekből áll, s azokat nagyrészt magyar búvárok hozták fel a folyóból. Tudunk mi jót tenni, a bosnyákok megérdemelték a segítséget.
Másnap dupla öröm következett: egyrészt kiváló volt a reggeli, de ami még fontosabb, hogy a kajáldába menet, a felső parkolóba bekukkantva megláttam az első Minimet Bosznia-Hercegovinában. Ráadásul pont olyan első szériást, mint az enyém, csak az egy benzines Cooper volt. Helyi autó volt, apró, de hősies, ízes szörpcseppet keverve az országot ellepő VW-termékek langyos tengerébe. Megnyugodtam, azért itt is van, aki tudja, milyen autót jó vezetni.
Tepertünk tovább Montenegró felé, egy megállóval a határhoz vezető úton. Pocitelj egy, a Neretva-folyó kanyarjában magasodó hegyecskére épült városka. A vízszintes részen heverő mag nem igazán érdekes, bár egész ittunk ott egy egészen jó kávét. Ami izgalmas, az felfelé van. De nincs autóút, itt gyalogolni kell a keskeny, régi kőfalak között tekergő, meredek, nagy köves, lépcsős utcán, amelyből az épületek nyílnak.
A környék híres a gránátalmafáiról, a helyi nénék pedig híresek arról, hogy a teljes szüretet szörp formájában euróért próbálják rásózni a ziháló turistákra a gyalogút mentén. Mi, a szarajevói pénzváltási fennakadások miatt nem mertük elővenni az eurónkat, ezért nem kóstoltuk meg a hegy levét, viszont bemenekültünk előlük az első teraszon levő Hajji Alija mecsetbe, amely 1563-ban épült.
Nem vagyok muzulmán, de amióta Isztambulban bejutottunk a Kék Mecsetbe, aztán Új-Delhiben is jártam egy másikban, nagyon szeretem ezeket a vallási központokat. Szerintem barátságosabbak és otthonosabbak, mint az elrettentésre és magasztosságra alapozó, csupa hideg kő, sötét, magasztos, fenyegető, katolikus templomok. Itt világos van, bárhol leheveredhetsz a puha és szép szőnyegre, nincsenek szigorúan rád bámuló egyháztörténeti alakok, nincsenek véres jelenetek, képek a purgatóriumról, szenvedésről és egyebekről. Kicsit olyan egy mecset, mintha valami régi, ázsiai IKEA-mintaterem lenne.
Ez a pocitelji se volt más, mint a többi. Az persze ilyenkor akadály, hogy a meleget mostanában eleve nehezen tűrő feleségemnek teljes Jedi-ruhába kell öltöznie belépéskor, ami jellemzően cseppet sem segít a test ventilációján, de én roppantul élveztem ezt is, ellettem volna ott még fél órát.
De mentünk tovább, felfelé, el a Gavrakaputan-torony, a birsalmafák és a birsalmás nénik mellett, kegyetlenül. A hegy tetején ugyanis van egy nagyon romos, nagyon elhanyagolt, mégis kedvesen zegzugos vár, amelynek kiszögelléseiből elképesztő kilátás nyílik a környékre. Pociteljben állj meg egy vagy két órára – megéri.
Vissza a Minibe (amiben ugye, nincs légkondi, tehát meleg van), csapatás a határ felé. Hamar elértük, a sor hosszú volt, de haladt, nagyjából bő fél óra alatt átértünk Montenegróba, amely onnantól bő másfél hétre otthonunkká vált.
Montenegróba már belépni is élmény. A határállomástól indulva, hegyről zúdulsz lefelé, jobbra tőled festői szépségű tavak, minden zöld, az út tökéletesen kanyarog. Itt megint érzed, hogy sokkal jobb anyagi helyzetű országba léptél át, s Podgoricába, a fővárosba érve ez a benyomásod még mélyebbre ágyazódik. Rendes kelet-európai nagyváros-hangulata van, kijjebb a szervizek, raktárrendszerek, ezer körforgalom, beljebb a bevásárlóközpontok… Sajnos egészen be nem mentünk, mert várt ránk a szálláshelyünk Susanjban, ami Montenegró déli részén, Bar mellett van.
Az egyik centerben azért megálltunk egy kávéra, hogy a frissen megvett SIM-kártyánkat beüzemeljük. Ez itt talán egy-két euróval többe került, mint a boszniai, viszont itt nem négy, hanem ötven gigabájtnyi adatot kaptunk vele – bombaüzlet. Arra addigra rájöttünk, hogy helyi segítség nélkül nekünk nem megy ezeknek a kártyáknak a beüzemelése, mert – akárcsak a boszniait, amit a vásárlás után egy következő kútnál sikerült csak élesítenünk – ennél is fel kellett hívni valami számot, ahonnan valamit válaszoltak az illetőnek, s csak azt követően vált használhatóvá.
Sebaj, tovább, ki a fővárosból, irány a tengerpart! Amikor a Skadra-tóhoz értünk, s az a mellett futó országúton döngöltünk, pillanatra átfutott a fejemen, hogy vajon miért pont sós víz kell nekünk ehhez a montenegrói nyaraláshoz, amikor itt ez a hatalmas, gyönyörű tó, mely a pompás hegyeivel több mint ideális helyszínt adna a pihenéshez? De aztán a rövid autópályás szakasz (az egyetlen Montenegróban), majd egy hosszú, fizetős alagút után kiértünk az első tengerparti városba, s az tényleg bekattintotta végre a „nyaralunk” bitet.
Montenegró bevételeinek óriási hányadáért a turizmus felel, s amennyire tehetik, a montenegrinek oda is figyelnek rá, hogy az ember jól érezze magát. Itt azért sokkal több helyen lehet kártyával fizetni, az ország fizetőeszköze pedig – kapaszkodj meg, mert nekünk, magyaroknak, az EU-n belül ez húsz éve nem sikerül – az euró. Sajnos mivel az euróhoz hozzá van szokva a szemünk, ezért így az is rögvest feltűnt, hogy Montenegró nagyon drága ország. Horvátország-szinten az, a horvátok pedig egy ideje feljebb léptek, mint az olaszok. Ez azért súlyosan elgondolkodtatja az embert, amikor valahová beül fogyasztani.
A tengerparti településeken tenyereltünk bele az igazi, nyári montenegrói vibe-ba. Ez lényegében így szól: vegyes népek, vegyes autók, egybefüggő dugó. Nagyon szép az ország, látszik, hogy gőzerővel teszik rendbe azt a keveset, ami még nincs készen, de a közlekedési helyzet katasztrofális, s a helyiek vezetési képességei is alulmúlnak szinte mindent (Boszniában, közvetlen összehasonlítási alapként, ehhez képest csupa Leclerc él). Az egész államban van körülbelül négy főút (jó, nyilván több, de tényleg iszonyú gyér az úthálózat), pár tucat mellékút, utóbbiak mind inkább másfél sávosak, mint kettő.
De a partvonal tényleg gyönyörű, már amennyi az országútról látszik belőle, csak valahogy folyamatosan az az ember érzése, hogy itt kétszer annyi ember nyüzsög, mint amennyi maximálisan elférne. A turista-tömeg nyomása brutális.
Szállásunk Susanj egy magas pontján, egy háromszintes lakóházban volt – teljes apartmant kaptunk konyhával, három szobával, két erkéllyel, három saját gekkóval az előtérben, s a földszinten csodásan tiszta és még úszásra is használható méretű medencével, amely mellett érett fügétől roskadozó bokrok indái hajlongtak. Arcunkra kiült az elégedettség minden jele, amikor megérkeztünk.
Este Norbival hármasban lesétáltunk a partra, bevágtunk egy jó halvacsit, szuny-szuny. Reggel korán keltem, rohantam vissza Podgoricába, ugyanis érkezett repülővel a Bálint. Egy jó autózás és kétórányi utazás után már négyesben ültünk a csomagoktól megszabadított Miniben, zúztunk Kotorba, az első montenegrói programunkra.
Már Susanjban, a kis utcánk aljában ott várt az előre bekészített dugó, az a fajta, amit kovácsoltak, hogy tömörebb legyen a szerkezete. Annyit mondok: 62 kilométernyi utat három és fél óra alatt tettünk meg, mindezt 37 fokban… Mert nem elég, hogy feleannyi a sáv, mint amennyi kellene, de valahol Budva után még építik is az utat, s ott kilométereken át lényegében földes-murvás, de leginkább esetleges, brutálisan kráteres útszerűség van, amely imitt-amott egyetlen, váltakozó irányú sávra szűkül. Hazafelé, éjjel, ugyanazt az utat egy óra alatt sikerült megtennünk, pedig akkor is benne volt a felbontott szakasz. Hát ilyen durva a dugó.
Ettől még Kotort tilos lett volna kihagyni. Utoljára talán Rio de Janeiróban ámultam el azon, mennyire elképesztő szépet tud rittyenteni a természet némi vízből, öblökből és pár hegyből, de a látvány itt vetekszik a Corcovadóval, Ipanemával és Botafogóval. Csakhogy ahhoz egy kisebb vagyonért át kell utaznod a fél világon, emez itt van, alig pár száz kilométerre tőlünk.
Kati a fejébe vette, hogy elegünk van a hőségből, azonnal hajóznunk kell, ezért a parkolóból egyenesen az öbölhöz siettünk, lefoglaltuk az első helyen a fuvart. Nem volt olcsó az a kétórányi hajózás, bár ha négy főre számolom, annyira drága sem volt. A szolgáltatás azonban hibátlan volt. Egy erős és gyors, tízszemélyes hajóval vittek ki bennünket és egy másik turistacsaládot, messze az öbölbe. Már maga a hűvös tengeren döngölés, a vele járó fröcsköléssel, széllel, zajjal, hangélménnyel sem mindennapi élmény, de ebben az öbölrendszerben egy Vetyerokkal hajtott ladikkal is élvezetes lehet tekeregni, olyan szép.
Elmentünk a híres börtönsziget mellett, megnéztük először az egyik, majd visszafelé a másik partot. Közben megvolt a Kék Barlang – ez egyedül megnézve csodálatos lenne, csak sajnos mások is látni akarják, ezért folyamatosan, büdösen pöfög benne három-négy, a miénkhez hasonló turistahajó.
Lehetett ott a helyszínen (a barlangon kívül) fürödni is a telepöfékelt vízben, ahol másik tucatnyi hajó várt a bejutásra. Kati és Bálint vállalták az átöltözés nyűgjét, mi Norbival kihagytuk a kipufogógázas sós vízben lubickolás vonzó lehetőségét.
Aztán elvitt a csávó bennünket Perast mellé a Lady of the Rocks mesterséges szigetre, amit egy halász hordott össze, kőről-kőre cipelve a vízbe az alapokat. A szigeten jó régóta egy kápolna is van, s a mendemonda szerint innen halásztak ki egyszer valami Szűz Mária-szobrot.
A helyiek azóta szent területként tekintenek erre a korábban víz-, de már jó ideje száraz földterületre. Mindenesetre jó volt kiszállni a dobálós hajóból a semmi közepén, a kápolna tényleg szép, fasza fotókat is lehet ott lőni, többek között a szomszédos (szintén mesterséges) sziget felé, amelyen kis kolostor van.
Visszafelé a jóember még beúsztatta a hajót egy volt jugoszláv tengeralattjáró-bázisra (vagy -ba?), amiről nagyon azt magyarázta a tört angolságával, hogy James Bond meg, hogy Casino Royale. Én sajnos nem emlékszem, hol volt ilyen bázis bármelyik Bond-filmben, pláne nem a Casino Royale-ban.
A Kém, aki szeretett engemben volt ugyan, de azt a brit tengerészet ajánlotta fel forgatásra a filmhez, a Casino Royale-t csekkoltam, a mesterséges intelligencia tényleg írja. Én ezek után elővettem a filmet, végigpörgettem, de ahogy a memóriámból, úgy a képkockák közül sem esett ki tengeralattjárós részlet… Pedig annyira ismerős volt a hely, de valamilyen másik filmből.
Az esti program: Kotor. Egy teljesen a velencei stílusú reneszánsz olasz településeket idéző városka, hiszen ez az is, csak épp montenegrói kézben van. A várfalon kezdtük a nézelődést, ami önmagában is jó program, de aztán belevetettük magunkat a habokba – jobban mondva, kövekbe, odalent. Jó nagy a hely, dugig tömve csehókkal, éttermekkel, boltokkal, lebujokkal, cukrászdákkal, annyira olasz a hangulat, amennyire Vespák és régi 500-as Fiatok nélkül csak képes az lenni. Még a közvilágítás is olyan, mint mondjuk, Sienában.
A kotoriak (meg úgy általában, a montenegróiak) imádják a macskákat, itt is minden boltban vannak macska-tematikájú pólók, szatyrok, plakátok, hűtőmágnesek és egyéb fityfirittyek, sőt, a városka egy nagyobb terét teljesen a macskáknak adták át. Itt hemzsegnek az agyondédelgetett közkedvencek, külön lakrészük van, akad egy macskaetető-automata is, a padok macskasimogatásra vannak kint, mindenütt macskás plakátok… Szóval, akinek cicahiánya van, ne hagyja ki ezt a részt.
Mi is dögönyöztünk egy sor meleg szőrt, de megkordult a gyomrunk, s kerestünk egy éttermet – ahogy illik, szabadtérit – és faltunk, ezerrel. Itt még egyszer megemlítem – Olaszország olcsóbb, bár tény, minden finom volt.
Jó késő lett, mire hazatepertünk (mondtam már, hogy kanyargós úton a Mini még ezzel a 75 lóerővel is megesz minden mást ?), de éreztük, Kotorban és környékén muszáj lesz eltöltenünk még egy napot. Túl jó a hely ahhoz, hogy ennyi után pipát tegyünk melléje.
A három és fél órás dugó azonban nagyon megfeküdte a gyomrunkat, s Kati merész megoldást javasolt – béreljünk ki egy apartmant egy későbbi estére azon a környéken. Megőrültél, mikor itt Susanjban ketyeg az előre kifizetett szállásunk? – vágtam rá.
Máshogy pedig nem fogjuk megnézni Kotort – így ő. És igaza volt, éreztem. Mire elaludtunk, lefoglalta egy Kotor melletti, dobrotai szállást. Kicsit fájt a pazarlás, de ha már egyszer ennyire pokoli a közlekedés, nem tudtunk jobbat.
Előtte még azért akadtak közelebbi programjaink. Például elmentünk Sveti Stefanba, ami nem Izzadt Pista, hanem egy félsziget, rajta egy városkával, ami iszonyú klassznak ígérkezett. Egy a bibi – de ez csak az után derült ki, hogy végigálltuk a húszperces sort a sorompós parkolóért, letettük a Minit, a parton kerestünk egy kávézót és a koffeinlöket hatására sikerült ki is mennünk a félszigetre: a városkát az 50-es években privatizálták (szerintem elírta a Wikipédia, mert Jugoszláviában nem privatizáltak semmit a szocializmus alatt, a 90-es évek lesz az), és most az Aman Resorts tulajdona.
Így hát a városka egyetlen kapuja lakatra zárva várt bennünket az izzó lávakőből faragott sétaút végén, amit az ömlő verejtékünkkel tettünk csúszóssá. Mint megtudtam később – odabent csak a fizetős (értsd: $$$) vendégeket látják szívesen, nekik jár az a pár strand, ami a félszigetet körülveszi és állítólag a legszebbek Montenegróban, s ők nézhetik meg a nyilván csodálatosan rendbe tett belső részeket. Kiszaladt a számon egy verejtékes „kapjákbemár”, s ezt utólag sem bánom. Sveti Stefant nyugodtan hagyd ki, azok az átlátszó vizű szabadstrandok csak arra jók, hogy érezd – nem vagy teljes értékű polgár.
Továbbmentünk Budvába, amely egy Kotorhoz hasonlóan nagy város a parton, ennek is van egy nagyon jópofa régi magja, s egy-két strandja is, amelyeket azonban pöttyet túlépítettek az elmúlt évek során. Mi szerencsére a városért mentünk és abban nem csalódtunk. Fenn a hegyen, nagy nehezen találtam helyet a Mininek (nagyobb autóval meg se tudtunk volna állni), majd lecaplattunk a tengerszintre a meredek lépcsőkön.
Ott szinte azonnal beestünk a stari gradba, azaz az óvárosba. Ez is olaszos, ez is velencei stílusú, s az első utca sarkán belebotlottunk egy La Mia Pasta nevű fast food-bárba, ahol három fiatal srác kézzel gyúrt, sajtban forgatott tésztaételeket árult. Nem volt nagy a választék, de amit kaptunk, a pasta hőskölteménye volt. Ennyire finom tésztaételt Olaszországban is nehezen kap az ember, a fiúk tényleg megérdemlik, hogy sor álljon az utcán a boltjuk előtt.
Maga a város már az illírek idején, tehát közel 6000 évvel ezelőtt itt volt, tehát van múltja. Közel sem akkora a régi része, mint Kotornak, de azért pár órát el lehet mászkálni itt, főleg, ha felcaplatsz a Citadelára (egy l-lel), s minimális belépti díj ellenében megnézed a kétszárnyas, régi könyvtárat, valamint a közel 360 fokos kilátást adó, több kiszögellés és emelvény miatt a hagyományos kilátóknál érdekesebb felső placcot.
Mire egy nap alatt két ilyen városkán túl vagy, már vágynál a vízbe, pláne, mert egész nap azt nézted. A térképen kerestünk egy budvainál és Sveti Stefan-inál kevésbé frekventált bícset, pár kilométerrel odébb találtuk meg – ez volt a Jaz.
Nem volt rossz, de annyira felemelő sem. Itt is pokolian sokan voltak, de legalább találtunk négy törölközőnyi helyet. Megmártóztunk, ettünk egy helyi Magnumot (a montenegrói strandokon kötelező, helyi, ordító szláv diszkózene mellett), aztán szedtük a sátorfánkat.
Otthon zuhany, autózás át, a Susanjjal egybeépült, szomszédos Barba (nem bár), ahol a panelrengetegben a TripAdvisor jó csevapozót javasolt. Montenegrói stílusban készítették a húsokat, tehát ötös csomagokban egybesütve – finom volt, a hely is egész jól álcázta, hogy a lakótelepen van, de azért a szarajevóiak jobban értenek a csevaphoz.
Hatodik nap, Albánia! Kicsit megütköztem azon, hogy a Theth-ig vezető 132 kilométeres útra közel négy órát írt a navi, de az az ország annyira gyéren lakott, hogy szinte nem tudtam volna közelebbi célpontot kiszemelni. Emelkedett hangulatban indult a reggel, mert Susanjból kifelé szpottoltunk egy eredeti, régi Minit (mint később megtudtam Gojó úrtól, a magyar minisek, amikor pár héttel korábban itt jártak, már hagytak rajta néhány üzenetet, de azóta sem mozdult), aztán egy roppant modern kézi mosóban a saját, már BMW-féle Mininkről letoltuk az út porát.
Itt megjegyzem: fillérekből bőségesen le tudtuk mosni az autót, s a mosó mellett kulturált fürdőszoba, sőt, csoki- és kávéautomata is akadt. Montenegró igyekszik, mondom.
Szóval Albánia. Ehhez először átmentünk Podgoricába, onnan hatoltunk át a határon, ami gyors éppen nem volt, de azért elviselhetetlen sem. Én azt vártam (pláne a sorban álló, albán rendszámos autók kinézete alapján), hogy olyasfajta gazdasági visszaesés vár a túloldalon, mint amilyennel a horvát–bosnyák határon találkoztunk, de egyáltalán nem akkora a kontraszt.
Ami inkább feltűnt, hogy a hely rettenetesen gyéren lakott, nagyon sokat kell menned, mire látsz egy-egy házat, s a falvak is inkább csak kisebb házcsoportosulások. Aztán elkanyarodtunk Theth, azaz a hegyek felé és onnantól alaposan megváltozott minden. Az utak minősége ott még többnyire jó, vagy minimum elfogadható, a szélességük viszont két nem túl nagy autónak is kilincsszikráztatóan szűk. Így tettünk meg vagy negyven kilométert… Elkezdtem érteni, miért is lesz hosszú az út.
A legrosszabb ilyenkor, ha kifogsz valakit, aki nem mer harmincnál többel menni, mert megelőzni negyed órán át nem fogod, az tuti. Feljebb a hegyekben aztán még jobban lelassul az effajta autós, mert jönnek a sűrű, beláthatatlan kanyarok, de annyi, hogy azt a Dolomitok is megirigyelné. Vért izzadtam, hogy átlépjek a fehér Scénicen és normál tempóban tudjak haladni.
Meglehetősen sok kormánytekergetés és szinkrongyűrű-koptatás kellett ahhoz, hogy felérjünk egy magas kilátópontra, de ott konkrétan megállt a szívünk. Leparkoltam a Minit, kiszálltam, és a hűlő motor hőpajzsának pattogása mellett csak álltam ott, s nem tudtam megszólalni. Az albán hegyek lélegzetelállítóak.
Próbáltam kinyomozni utólag, milyen magasan lehettünk, szerintem olyan 1800 méteren, de a kilátás vetekedett azzal, amit a Misurina-tó mellett, a Tre Ciméről kapsz, pedig az valami 2300 méter magasan van. És mindehhez a placcon járt egy hatalmas, kulturált étterem, jó árakkal, isteni kávéval, óriási panorámaablakokkal, angolul jól beszélő személyzettel. Teljesen valószerűtlen volt a hely. Ez Albánia – csak ismételgettem, hogy elhiggyem.
Aztán tényleg kaptunk igazi Albániát a pofánkba. A kilátótól tovább indulva ugyanis egyre rosszabb lett az út, miközben a kanyarok sűrűsége és rádiuszai még a Mininek is feladták a leckét. Jöttek szembe németek expedíciós Land-Roverrel – hát, ők bizony sűrűn ipszilonoztak. Gondolom, káromkodtak is.
Idővel azért csak elértünk Theth-be, ami egy falucska mélyen a hegyek ölelésében. Eszeveszett onnan is a látvány, bármivel csattintasz egyet, a képedre nem majd kell Photoshop, mert mindenhogyan festmény lesz belőle. Maga Theth viszont nem arra való, amiért mi odamentünk. Ezt sejthettük volna abból, hogy az aszfaltútnak vége szakadt a falu határában, és pont a településen belül a Mini számára szinte járhatatlanul kráteres, vízmosásos, sziklás földút következett.
Amiből még sejthettük volna, hogy mi bizony rózsaszín tüllruhában érkeztünk a szkinhed-koncertre: szinte az összes turistán túrabakancs volt. Bizony, Theth a lábi túrázók kedvelt helye, a közelben is van valami vízesés, csodás útvonalak garmada – de nem nekünk.
A helyi, 400 éves, zsindelytetős templomocska sem egy nagy durranás kulturálisan. Ebédeltünk egy jót – a vendéglátóipari egység kulturált és modern volt, hibátlan angolsággal kommunikáló személyzettel – megnéztünk, amit meg lehetett, és konstatáltuk: most kivételesen rosszul végeztük el a házi feladatot, és lyukra futottunk. De legalább láttuk.
Irány a másik kiszemelt város, Skhoder (vagy ahogy a térképen szerepel: Shkodra). Ez egy nagyobb város a Skhoder-tó (montenegrinül: Skadra-tó) partján, közel a montenegrói határhoz. Mellesleg az egyetlen nagy település volt, ameddig Susanjból elért az egynapos mozgási rádiuszunk.
Egy külvárosában erősen arabos hangulatú, közel háromezer éves múltra visszatekintő település ez, benne hatalmas, elegáns mecsettel, néhány olcsó fizetős parkolóval és pár parkkal.
Van még egy aranyos és takaros sétálóutcája, benne menőnek tűnő boltokkal – az egyik óraboltban láttam pont olyan Patek Philippe Nautilust, mint amilyen a Habonynak van, de még egy Richard Mille-t is, ami szintén Patek Philippe-árban megy, csak sokkal ritkább és exkluzívabb, gondolom, egyik se volt eredeti. De a sétálóutca végén minden lelkesedésünket lelombozta egy horrorisztikusan poszt-szockó szálloda.
Én speciel nagyon meg szerettem volna nézni a Marubi Nemzeti Fotográfiai Múzeumot, mert abban van az olasz Pjeter Marubi, az Albániát képeken először dokumentáló, 1850-es évektől alkotó fotós állandó kiállítása, de fennakadtunk ugyanazon a szűrőn, amit Boszniában is bevetettek ellenünk: csak helyi basszal lehetett volna fizetni, sem az euró, sem a hitelkártya nem működött.
Mellesleg a pultos csaj is eltanácsolt bennünket a kiállítás megtekintésétől, mert már csak negyven percünk volt, és azt állította, hogy egy óra minimum kellene rá. Majd, amikor legalább a beléptetőkapun innen, az előtérben kiállított képekre próbáltam volna vetni egy pillantást, kiküldött bennünket az utcára.
Lett is ebből egy vitám ott Katival – ő pontosan értette, hogy a múzeum fizetős, és aki nem vesz jegyet, az ne is akarjon nézelődni, én viszont eléggé felháborodtam a szockó cipőbolti stíluson, mert az előtérbe fizetés nélkül is be lehet sétálni, jól láthatóan pénzt szerettem volna adni azért, hogy megnézzem a képeket. Én úgy gondolom, az az öt fotó a csali, hogy aki csak véletlenül tér be, az is meg akarja nézni a kiállítást.
Mindegy, túl voltunk rajta, inkább kerestünk egy fagyizót – ahol érdekes módon elfogadták a hitelkártyát! Már a sima fagyi is roppant finom volt (a pisztácia is, amin az olaszok tesztelik a fagylalt minőségét), de Kati kipróbált egy helyi különlegességet: egy csészébe tett vaníliafagyi-ágyban kialakított, négyszög alakú mélyedésbe erős kávét töltöttek. Azt mondta róla utólag – mennyei.
Pár más érdekesség: a mi rendszerváltás utáni időinket idézte a közelben, egy park mellett álló 211-es Merci csomagtartójából napszemcsiket és egyéb divatcikkeket áruló, műanyagszéken ücsörgő jóember, valamint lencsevégre kaptam a világ legnyomorultabb városi járművét, egy Minicrossert, amelynek a seggén egy méternyire kilógó konzolon robogós topcase fityegett.
Azon a felfedezésen mondjuk, rendesen meglepődtem, hogy cégünknek, a Zone-nak már Albániában is van lerakata, s villanyrollereket és -mopedeket árul, de ugye: a „the Zone a múlt, a jelen és a jövő, minden, ami gép- és technológia, minden, ami a világ és egy végtelen kaland autózáson innen és túl”.
Úgy látom, már tényszerűen éljük a szlogent. A közeli téren azért biztonságból még lefotóztam a Minit is, hiszen ki tudja, mikor jár megint Albániában.
Ahogy elhajtottunk onnan, ki, a lepattant külváros felé, egy hihetetlen szépre restaurált állólámpás kupé-Merci suhant el szemből – sajnos nem tudtam normálisan elkapni fényképezőgéppel. Amúgy viszont már kopik ki – legalábbis Albániának ebből a részéből – a Mercedes-kultúra: azt hittem, térdig gázolunk majd 124-es, még talán 123-as Mercikben is, de nem láttam túl sokat belőlük, inkább az országút mentén voltak afféle Kareszék udvara-szerű lerakatok belőlük.
Az útviszonyok ismeretében a Rozafa-erődre már nem mertünk időt szánni, pedig az állítólag érdekes. Inkább téptünk haza, még aznap jó lett volna ágyba kerülni. A tépés alatt értsd: a Shkoder-Susanj 54 kilométere majdnem háromórányi út lett, és nem is a határ a legnagyobb fennakadás, hanem már Montenegróban a Pecuricétől szinte végig, át Dobra Vodán, Zaljevóig tartó dugó. Borzalmas, ami ott megy közlekedés címén.
Következő nap inkább a hegyek felé indultunk, Cetinjének. Ma inkább nagyközségnek mondanád ezt az 1400 körül alapított hegyi várost. A jugoszláv egyesülésig ez volt Montenegró fővárosa, aminek köszönhetően a mai napig benne állnak a hajdani nagykövetségek, kormányhivatalok elegáns épületei.
Itt igazából az 1484-ben alapított ortodox katolikus monostor az érdekes, amely mai formáját 1786-ban kapta meg. Benne őrzik Krisztus keresztjének egyik szilánkját, s Keresztelő Szent János mumifikálódott jobb kezét is, s amikor ezeket az ereklyéket előveszik, súlyos zarándoksereg lepi el a várost. Mi nem láttuk a szent cuccokat, de az útikönyv azt írta, ha így alakul, ne bánjuk, mert az a jobb kéz bizony nem valami szép látvány.
Nagyobbik fiam, Bálint ugye, most ötödéves az ELTE biológia szakán, évek óta rákot is kutat a SOTE-n, s hatéves kora óta minden érdekli, ami a tudomány tárgykörébe tartozik. A montenegrói hegyek isteni cserkészterepet jelentettek számára. Egy rakás rovart beazonosított, ami rendkívül ritka a Földön, pláne meg Európában. Mégis én találtam neki legnagyobb fogást, egy szöcskét. Pontosabban, nem megtaláltam, hanem kis híján áthajtottam rajta – egy akkora állatot képzelj el, hogy a Mini méreteit tekintve már rendes ütközés lett volna belőle, rendőrrel, mentőkkel. De sikerült a két kerék közé kapnom.
Akkora volt az az országút közepén mászó lény, amit villanásnyira kaptam el a szemem sarkából, hogy leparkoltam, és visszamentünk megnézni, mi az. Egy közel tíz centi méretű, óriási, zöld rovart képzelj el. Hibátlan nőstény (hiszen nem volt szárnya) szöcske volt, Európa legnagyobb rovara. Bálint gyorsan ki is kereste, egy saga natoliae-re, azaz anatóliai fürgeszöcskére akadtunk.
Na, ha valami, hát fürge az nem volt. Szép, sorban felmászattuk a kezünkre, a család minden tagja megbarátkozott ezzel a hatalmas állattal, amely kedvesen forgatta ránk a fejét. De a sebessége… Ehhez képest egy lajhár: kolibri. Fantasztikus egy ekkora rovart emelgetni a kezeden – akkora lény, hogy rendesen érzed a súlyát.
Cetinjéből aztán egy albán szerpentinekkel vetekedő, brutálisan kacskaringós, de legalább széles és sima szakaszon leereszkedtünk Kotor felé. Egy kanyarban a világ egyik legszebb kilátópontját dobta elénk a sors. Ott megálltunk egy fél órára, mert kellett hozzá az idő, hogy befogadjuk az öbölrendszer látványát. Nézzétek meg a fotókat, egyszerűen elképesztő.
Nem véletlen, hogy Kotor a világörökség része, csak mondom.
Odalent megkerestük a szállást, amit Kati foglalt, letettük az autót, s a szállásadó erőszakolására elugrottunk egy órányi búvárkodásra. A csávó a saját motorcsónakján vitt, ismét megnéztük a Kotori-öblöt, ismét klassz volt, s a hely, amit talált nekünk, ha nem is bővelkedett rákokban, polipokban (bár a Bálint talált egyet), de halrajok voltak bőven, én speciel jót szórakoztam.
Este besétáltunk Kotorba, s végre komótosan, alaposan bejártuk a várost. Mondtam már, hogy Kotor isteni jó hely? Oda azonnal visszamennék.
Mire másnap felkeltünk, a hangyák javarészt megették a reggelit, amit előző este, egy pékségben vettünk, s a hűtő tetején hagytunk, a ruháink pedig tisztességesen penészszagúak lettek. Kati emiatt jól összeveszett a házigazdával, akinek ezzel a másik arcát is megismertük. Kicsit más volt ahhoz képest, mint amilyet előző délután, a motorcsónakos túra ajánlgatása közben megismertünk, a faszi Kati arcára csapta az ajtót. Akadt hasonló reklamációs esetünk Olaszországban, ott maradt az udvariasság és lehetett egyezkedni, de itt ez megint egy nagyon egy szoci-illatú szellenet volt.
A nap onnantól azzal telt, hogy (roppantul bedugult utakon) jórészt autóval körbejártuk a Kotori-öblöt. Először Herceg Noviban álltunk meg (a parkolórendszer használata külön izgalom), ami megint csak egy hangulatos, pici városka, olaszos hangulatú utcákkal és főterekkel, a tetején pedig egy hatalmas várral, a Forte Maréval, amiben még a színház is megmaradt. Érdemes megnézni, még ha caplatni is kell pár lépcsőt.
Onnan átkompoztunk az öböl egy másik nyúlványára, ahol először Lustica jött, aztán a parkolási nehézségek láttán úgy döntöttünk – tényleg már csak autóból fogjuk végigpásztázni a terepet, mert a megállást nem kockáztattuk meg. Kati talált egy jó kis strandot útközben, megálltunk egy órára, s a nyugágyon heverve kinéztünk egy jó vacsorázót Prznóban, hazafelé.
Na, ember, az megérte. Nemcsak a hely volt egészen festői – egy sziklákkal telerakott, eldugott, parányi öböl -, de amit felszolgáltak… Tengeri cuccokat ettünk, ha már víz mellett voltunk, minden fogás pazarnak bizonyult, nem beszélve az étterem kuckós zughangulatáról.
Eredeti terveink szerint másnap elmentünk volna megnézni Podgoricát, aztán a sziklába vájt monostor-rendszert Ostrognál, de Kati kitalálta, hogy azokra majd hazafelé szánunk időt, amikor Bálintot visszük a reptérre, s megint Szarajevó felé fordítjuk a Mini orrát. Én újfent aggályaimat fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy a Mini hogyan nyeli majd el a négy embert és csomagjaikat, de Kati hajthatatlan volt.
Felvetettem, hogy ha lett így egy szabad napunk, érdemes lenne talán megnézni a Skadra-tavat, mert az majdnem akkora, mint a Balaton, láttuk is az útról, ahogy ide tartottunk. Gyönyörű, ráadásul természetvédelmi terület. Na, ez a gyors terv jól sült el.
A közeli, tó partján fekvő Virpazarba hajtottunk, átvágtunk a mindenütt parkolóhelyet és hajóutat kínálgató, nyomulós helyiek frontján, a városon kívül letettük az autót, visszasétáltunk, és amíg hozták a kávét, én titokban körbejártam a hajóutakat kínáló standokat, lefotóztam az ajánlataikat… Végül annál a csávónál maradtunk, akivel a város legszélén, a hídon először egyezkedtünk.
Pompás három órát töltöttünk el kis dzsunkája fedélzetén – a Skadra-tó a Balkán legnagyobb tava, tehát lehet rajta csavarogni. Egyharmada az albánoké (és Skhoder városáról is kapta a nevét), kétharmada a montenegróiaké. Mivel nemzeti park, ezért fejenként 5 eurónyi belépőt kell fizetnie mindenkinek, aki itt vízre ereszkedik, de megéri, mert tényleg nagyon vigyáznak a hely érintetlenségére.
Maga a tó csodás hely, tele mindenféle vízililiommal, 270-féle madárfajta él itt, különleges gémek, kócsagok, sőt, Európában egyedülállóan itt még pelikánok is laknak. Mi az út során minden lényegest láttunk, s ha szereted a madarakat (vagy akár a vizet, a hegyeket) ez olyan élmény, mint elefántmániásoknak lehet egy túra Zimbabwében. A hajón kaptunk a csávó borából (egész iható volt), gránátalma-szörpjéből (ami meg kifejezetten finom), elvitt bennünket a Grmozur várhoz, illetve a Kam monostorhoz is.
Utóbbi egy apró csücskön levő szent hely a tó egyik szigetén, benne két templommal, melyek közül az öregebbik bő ezer éves, és odabent még az eredeti freskók vannak a falain, lenyűgöző. A hely látogatására nem kérnek belépő, viszont kötelező valamilyen ajándékot venni – mi négy kis dobozzal a kezünkben hagytuk el a szigetet, bennük valami nassolni valóval és egy-egy kis üveg borral.
Már sötétedni kezdett, mire hazaértünk. Akkor először és utoljára kipróbáltuk a szálláshoz járó medencét, amiről kiderült, hogy egészen mély és még úszásra is alkalmas. Engem azonban untat az úszás, amúgy is meg kellett írnom a klubos hírlevelet, tehát csak pár hosszt toltam, aztán pötyögtem egyet az írógépen.
Utolsó montenegrói napunkon végre a saját környékünket térképeztük fel. Susanj és Bar két összenőtt, tengerparti, modern település, de Bar tőlünk távolabb eső részén van egy óváros is, Stari Bar. Állítólag Montenegró legjobb éttermeit találod itt, de irtó jópofa a régi várhoz felnyúló, meredek, kanyargós út mentén elterpeszkedő, bazárszerű külső óváros is.
Itt már az i.e. 6. században is létezett település, s a vár is szinte azóta megvan valamilyen formában, hiszen innen jól védhető és belátható az egész környék. Voltak itt a rómaiak – a vízszállító viadukt a mai napig megvan – az itáliaiak, az olaszok, a törökök… Utóbbiak jó pár száz évig, s a montenegróiak csak 1878-ban foglalták el tőlük (más források szerint: vissza) a várat. Akkor sikerült annyira szétlőniük maguknak, hogy azóta csak turistáskodásra alkalmas.
1979-ben aztán egy igen erős földrengés még jobban elpusztította az itt levő maradványokat, de az utóbbi időben Montenegró elég komoly erőfeszítéseket tett, hogy legalább a még álló épületeket rendbe tegye. Az az állapot, ami most fogadja az embert, a legizgalmasabb.
A nagy falak állnak, fel lehet rájuk menni, odabent viszont egy csomó helyen ott a súlyos rombolás nyoma. Ez a kontraszt eleve ad egy hangulatot az egésznek, s vannak egészen ép utcarészletek, pár épület pedig teljesen rendbe téve, korhűen mutatja, milyen is lehetett itt az élet valójában.
Az egyik kétemeletesben művészeti galéria van, egy másik, nagyobban történeti kiállítás, működik a cuki templom is, s a török fürdőt is helyrehozták, a domború, színes üvegbetétes tetejével. Nem, nem olyan üvegbetétek ezek, ez az ország még nem az EU-s, bár tény, ők a következők a listán.
A mászásban jól leizzadtunk, ezért a délutánt a közeli, kissé szemetes, ordító montenegrói diszkózenével fűszerezett Red Beach nevű strandon töltöttük, ahol Bálintnak azért sikerült egy tengeri sünt kihoznia a vízből.
Még előző este találtunk a szállásunktól öt perc gyaloglásra egy hotelben egy egészen menő, kilencedik emeleti, full tengerparti panorámás, és szinte üres éttermet. Meglepően normális áron (már a helyi szinthez képest, ami elég magas) isteni rákos rizottót ettünk.
Ha egyszer jó volt, akkor aznap este visszatértünk megint búcsúvacsizni, de ráfaragtunk. A tetőterasz egyik végét fiatalok bérelték ki, hoztak magukkal egy közepesen tehetségtelen DJ-t, s a hely minden sarkába hangszórókat tettek, amelyekből bömbölt a rossz zene. Pechünkre a legtávolabbi részhez is tettek hangszórót, ahol rajtunk kívül amúgy egy darabig senki sem ült.
Szótlanul költöttük el a megint csak pompás vacsorát – esélyünk se volt beszélgetni. Akik később jöttek, azok se beszélgettek… Így búcsúztattuk Montenegrót.
Másnap a Mini nagy terheléses próbája jött: vajon sikerül-e az egész családunknak beférnie úgy, hogy minden cókmókunkat is visszük? Erőltetve, kicsit tokiói vonat csúcsidőben-stílusban, de összejött. Mindenkinek jutott az ölébe csomag, lába alá ezmegaz, de azért nem hittem volna.
Azt az egy órát kibírtuk a podgoricai reptérig, Bálintot feltettük a járatra, mi meg szétterítettük a cókmókot, majd elhúztunk az 1665-ben, két hegyi barlangba beleépült Ostrog monostorhoz.
Ellentétben Cetinjével, itt nincsenek szent ereklyék, viszont ez az igazán durva zarándokhely, mert egész évben özönlenek ide a népek. A mindenféle ruhába öltözött hívők százával caplattak felfelé a kilométeres lépcsőúton, pedig kiszálláskor 40 fokot mutatott a Mini hőmérője. Mi is hasonlóan tettünk.
Odafenn, a monostor a tömeg ellenére is szellős, békés hely. Bárki kérhet paplant, párnát, megágyazhat magának és a fák árnyékában lepihenhet elmélkedni, vagy akár aludni is. A családommal bekeveredtünk az egyirányú menetbe, ami egy belső kápolnához vitt. Odabent sötét volt és csak görnyedve lehetett belépni, olyan alacsony volt a bejárat.
Fullasztó füst, derengő körvonalak és egy szúrós szemű pópa fogadott, ő terelte a szardíniává passzírozott népet valamilyen szent szobor felé. Annak kezét az összes hívő megtapogatta, majd megcsókolta. Nekem viszont eszembe jutott Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajtákjából Margot, aki a korfui templomban összevissza csókolgatta Szent Szpiridon kezét, hogy az elmulassza a pattanásait, majd hetekre beteg lett, mert elkapott valamit. Én a családom két velem maradt tagját megmarkolva, a beáramló tömeget szinte felöklelve kirángattam mindnyájunkat onnan, mielőtt elkaptunk volna valami szörnyűséget.
De Ostrog azért jópofa, bár ha kihagyod, akkor kihagytad, bumm, de ha már a környéken jársz, egy látogatást megér.
Végre nyakunkba vettük a Szarajevóig húzódó 260 kilométernyi utat, amely hosszan a vadvízi evezősöknek népszerű Tara folyó és annak vízgyűjtői (pl. a Piva-tó) mellett kanyarog. Kapkodod a levegőt, olyan szép a kilátás, Svájcban nem látsz ilyet, ennyire hosszan. Csak rendes kilátóhelyek nincsenek, vagy gazosak, vagy rossz helyen nőnek ki az útból, ezért érdemes vezetés közben felinnod a látványt.
Scepan Poljénél húzódik errefelé a határ, megismered, mert baromi nyűgös. Itt sokat vártunk, s ahogy az út átvisz a folyón… Ilyen körülményeket utoljára Kambodzsában láttam, pedig azóta megjártam Indiát is.
A folyó felett egy szétrohadt vasvázon, kicsit korhadt, hiányos és rosszul rögzített pallórendszeren, egy sávban (a két iránynak) halad át a forgalom – gondolom, ők hídnak merik hívni. A montenegrói oldalon még van rendes határállomás, de a boszniain konténerek és fabódék fogadnak, ez a határőrség. Borzalmas.
A bosnyák oldalon aztán ezerszer rosszabb, majd később helyenként teljesen el is tűnő úton halad az ember tovább. Nekem az is rontott a helyzeten, hogy ott már porzott a tankom, mert, gondoltam, a Mini kibírja az olcsó bosnyák gázolajig. Aztán Szarajevóig nem találtunk nyitva levő kutat – ami akadt, az vagy megszűnt, vagy bezárt. A szabadon folyó dízelt megkönnyebbülten zubogtattam a tankba – végül 49,77 litert tankoltam. A tartály hivatalosan 50 literes (tudom, a beöntőcsőbe is fér pár liter).
A bosnyák főváros másodjára is klassz volt, megint ettünk egy jó csevapot, megint elcsaptam a gyomromat, de mivel már rég nem volt magyar (vagy montenegrói) ásványvizünk, a göngyölegnyi Viwa víz, amit vittem, meg pláne rég elfogyott, ezért próbáltam venni. Hát – hitelkártya és ötven eurós bankjegy birtokában ilyet te ne akarj ott.
Végül a szállodában vettem ki egy ásványvizet a lobbi hűtőjéből, hozzáírattam a szobához az éjszakai portással, mondta, hogy nyugodtan lehet ilyet. Másnap, amikor a szállást fizettük kártyával, ezt is, a helyi adót is papírpénzben fizettették ki velünk. Azokat mégse lehetett kártyával… Ugrott az ötven eurós bankjegyünk, lett egy marék helyi baszunk. Ehh, itt már kezdett elegem lenni Boszniából.
Hazáig 560 kilométer volt az út, s még a bosnyák szakaszon megittuk életünk talán legrosszabb kávéját. Nem igaz, a poshadt vizes Ryanair-kávé rosszabb volt ennél, s attól két napig beteg is voltam egy BYD úton. De végül nem tudtuk ezt se elkölteni, olyan pocsék volt – otthagytuk, a maradék helyi pénzt pedig a határon eltankoltuk, s a horvátoknál átléptünk a klasszikus, működő Európába.
Tizenkét nap alatt 2806 kilométert tettünk meg 5,44 literes átlagfogyasztással (micsoda szar, a Priusom jobban fogyaszt ennél… már hallom), a Mini megevett három deci motorolajat ez alatt, kábé ennyi, műszaki problémának a gyanúja se merült fel.
Az összegzés? Egy olasz, osztrák, angol, de még német túra után mindig van bennünk Katival egyfajta elszakadás-érzés, amikor hazautazunk. Vége a nyaralásnak, otthagyjuk a jó világot, kezdődik a munka, vár a nullára apadt bankszámla. Idén ez elmaradt.
Szarajevó klassz, Mostar elképesztően jó hely, de valahogy nem vágyom vissza Boszniába, Mostart végül is, el lehet könnyen érni Dubrovnikból is.
Montenegró csodálatos, Kotor, körülötte az öböl, a Skadra-tó, de Budva és Stari Bar is mind isteni nyári úticél. De a közlekedés reménytelensége, azok a verejtékezve eltöltött órák a dugóban, a megoldatlan parkolás, a turisták iszonyatos tömege, a sok helyen még erősen szoci hozzáállás mind levonnak az élményből, a strandokon ordító helyi diszkózene, illetve a random szemétlerakatok pedig szintén nem túl vonzók. Ráadásul Montenegró már nem olcsó.
Albániában pedig egyszerűen túl keveset voltunk. A hegyek gyönyörűek, de Theth-et elnéztük, Skhoder az útikönyvek szerint sem igazán kiemelt látnivaló, hiszen az érdekes részek sokkal délebbre húzódnak, Tiranától lefelé. Oda az időszűke miatt nem jutottunk el, ezért inkább azt mondom: Albániáról nincs véleményem.
Viszont két héttel később meglátogattuk barátainkat Caorlében. Igen, az Olaszországban, az Adrián van, kvázi a legkommerszebb, szabványos nyaralóhelyen, márpedig én Velence után talán pont az Adriát (és az azzal kapcsolatos minden egyebet) rühellem a leginkább.
Aztán mégis. Annak az útnak minden percét be tudnám keretezni, hiszen Caorle környékén is megtalálod a régmúltat, a strandok színvonala ötször magasabb, a szolgáltatások minősége homogén, a kaja mindenütt közel tökéletes, rossz fagyit enni, rossz kávét inni lehetetlen, jó a közlekedés, jók az utak, megkockáztatom, hogy olcsóbb is minden…
És persze, tudom, arrafelé nincsenek festői hegyek, szerpentinek, tó-gyöngyszemek. De azért Olaszország után ott volt bennünk az igazi elszakadás-érzés, tudod, ami a gyomor táján jelentkező enyhe fájdalom formájában jelentkezik. Pedig csak négy napot töltöttünk ott.
Sokaknak biztos izgalmasabb a Balkán, de én sajnos nem tértem meg.
