Nyakig Bolognában, térdig legendában
A Bologna auto e moto d’epoca kiállítás legcsillogóbb drágakövei, 2025

Amikor egy olyan autós múltú országban, mint amilyen az olasz, megtartják az ország legnagyobb, nagyrészt fedett területen zajló veteránjármű-kiállítását, ott alkalmad van megtapasztalni, milyen ásítva elsétálni egy Lamborghini Countach mellett, fel se kapni a fejedet, amikor meglátsz egy E30-as BMW M3-at, és üvegként átnézni a korai léghűtéses Porsche 911-esek zsírkrétakészletként kirakott, színes farainak során.

Egy olyan kiállítás, amelynek tizennégy, többségében átláthatatlan méretű csarnokában több mint ötezer járművet állítanak ki, s azoknak a járműveknek a többsége nem Renault 4-, Volkswagen 1200-, Fiat 128-szintű jármű, hanem olyan, ami valóban ki is lóg a tömegből, nos, egy ilyen hatalmas rendezvény meggörbíti az agyadban a tekervényeket. Ha korábban nem jártál hasonlón, érdemes előre felkészülnöd, mert ha itt belépsz, tíz percen belül elveszted az összes nullpontot, amit húsz éven át cölöpként vertél bele kis oldtimeres világod ingoványos kis lápvilágába.

Itt ugyanis nem csupán a tómelléki ártér ingoványos talaján kell tájékozódnod, hanem egyenesen egy óriásvulkán fortyogó lávatengerében lépkedsz, ha valamihez hasonlítani szeretném a hazai és az itteni dimenziók közti ugrást. Itt minden sok, minden színes, szinte minden különleges.

Idén harmadszor tartották meg Bolognában ezt az óriásrendezvényt, s bár az európai újságíró kollégák közül eddig kevesen pazaroltak rá tintát (igazi „kolega problem” ez), most már azt veszem észre: lassanként az egész kontinens felfigyel rá. Hiszen mostanra jó eséllyel a földrész legnagyobb effajta eseményévé nőtte ki magát.

Az idei fő téma a Grand Prix-versenyzés 75. évfordulója volt. Ötven különféle versenyautót tettek ki a műfaj múltjából, de a csarnok szélén akadtak, amik még a formátum megszületése előtti időkből, de ugyanebből a vérvonalból származtak. Számomra a legérdekesebb közülük a világ talán legpiszkálatlanabb állapotában megmaradt W196R Mercedes-Benz versenyautója volt, amiből összesen tizenötöt készítettek; Fangio, Karl Kling, Stirling Moss mind vezettek ilyet, s a kiállításra a MAUTO, azaz a milánói autómúzeum (korábban Biscaretti gyűjtemény) hozta el. Ők 1957-ben kapták a Mercedestől az akkor kétéves versenyautót – azóta hozzá sem nyúltak…

De a MAUTO még két nagyon érdekes Ferrarit is odacipelt Bolognába – egy 1952-es 500 F2-t és egy már középmotoros, hathengeres 156 F1-et 1963-ból, ám azok szinte beleszürkültek az aljnövényzetbe, olyan bősz volt a kínálat. Cooper-Maserati, BRM, egy csomó Shadow, Villeneutve 512-ese… A széleken pedig egyéb csodák a teremben. És ez még csak egy kicsi pavilon volt a tizennégyből.

Ahogy tavaly és tavalyelőtt, a tipikus tagozódás most is megvolt. Egy-két pavilon a klubosoknak, egy-két pavilon az alkatrészeseknek, egy plusz zughelyek a motoroknak, de most valahogy sokkal nagyobb terület jutott az autókereskedőknek, mint korábban – konkrétan térdig jártunk a sokszázmilliós, lapos olasz és német lóerőgyűjteményekben, a harmincas évektől a három évvel ezelőtti gyártásig, bezárólag.

Egészen furcsa különlegességeket, hihetetlen magasságokban szárnyaló és megdöbbentő mélységekbe zuhanó árakat is láttunk, persze mindennek megtaláltuk az okát, ha a színfalak mögé néztünk.

Bár az ember egy ilyen rendezvény első órájának végére kábé annyira lefárad, mintha lefutott volna egy maratont, és úgy folynak össze a szeme előtt az olyan autók, amikből máskülönben ha egyet lát, egy órát ácsorog mellette, mint ahogy általános isis korában, a gyakorlati foglalkozáson, a színes temperatégelyek tartalma tette az óra végére. Pedig érdemes mindent közelről megnézni, mert minden tizedik jármű itt vagy nem az, aminek látszik, vagy valamilyen sztorit tartogat, ami a mellé tett tábláról olvasható ki, esetleg az ott álldogáló ember meséli el.

Autók, amelyekről most se tudják, hogyan keletkeztek, és mi a történetük, de hatvan-hetven évesek. Motorok, amelyekben autómotor van. Autók, amelyeket az unalomig ismerünk, aztán kiderül, hogy mégsem, mert hajómotor van bennük, sőt, akad olyan is, amelyikben léghajómotor dolgozik.

Megmaradt járművek, szuperrestaurált járművek és a kettő közt minden, a patinástól az elrontott, újrakezdendőig. Egyetlen példányban létezett, kísérleti példányok, rekorderek, effektív vadonatúj oldtimerek és korábban csak ritka képeken látott legendák – élőben.

A rendezvény csütörtöktől vasárnapig fut, mi a két középső napra estünk be, s nem tudom eldönteni, melyik volt a jobb. Pénteken kevesebben voltak, ez tény – de még így is fojtogatott a tömeg -, szombaton már harcolni kellett egy-egy fotóért, viszont a külső részek közül többet – érts ez alatt hatalmas területeket – elfoglaltak az aznapra betóduló veterános rajongók, klubosok autói. Az a pár folt önmagában kiadott volna legalább öt hazai találkozót.

És persze az alkatrészes pavilonok döbbenetes bolhapiaci élménye, a pultok alá eldugott Autodelta-blokkokkal, hetven éves Lancia V6-osokkal, a Fiat 500- és Bogár-lámpákkal elvegyülő Ferrari Daytona-búrákkal… Ha itt nem tartod nyitva a szemed, és engeded, hogy legyőzzön a hipnózis, semmit nem látsz.

Jöjjön tehát az idei, október 23–26. között megrendezett Bologna auto e moto d’epocáról szóló első beszámoló. A kiállításé, amelynek az őse először 1983-ban Padovában nyitotta meg kapuit, tehát most 42-edszerre rendezték meg. Idén a bolognai vásárterületen rendelkezésre álló 375 ezerből még csak 235 ezer négyzetmétert foglalt le az esemény, egy darabig tehát még lesz hova bővülnie. Mi jövőre is ott leszünk.

Ez itt alább pedig az első válogatás, amelyben a börze legérdekesebb, de számunkra jellemzően elérhetetlen, vagy éppenséggel sehol máshol nem látható tételei villannak fel.