Ismerek olyan embert, aki húsz éve ugyanazzal az autóval jár, s ismerek olyat is, akit az elmúlt húsz évben ötven különböző autóban láttam, mert soha nem bír megülni a seggén. Az autóbuzi kicsit olyan, mint egy hősszerelmes: állandóan az igazit keresi.
Aztán van, aki hamar megtalálja a „Nagy Ő”-t, van, aki soha, de azért intenzíven keresi. És van, akiről az évek során kiderül, hogy sok „Nagy Ő” fér el a lelkében. És a garázsában. A bérgarázsaiban. A haverja garázsaiban. A kertben. Az utcán, a munkahelye parkolóiban és a hétvégi telken. De nem azért vagyok itt, hogy az autóbuzéria bármilyen formája fölött ítélkezzek, hiszen fölöttem is bőven lenne mit ítélkezni. Én csak mesélek.
Igen, látom én is a kommentmezőket a cikkeim és videós anyagaim alatt, tudom, hogy a kétbites leképzéssel működők – hívhatom őket ekéknek vajon? – úgy gondolják, hogy A) kereskedni veszem az autókat (pedig jó részükön óriásit bukok), B) lúzerségből veszem őket (aztán miért van, hogy mégis pozitívba billen a mérleg?), C) autószédelgő vagyok (ezt már jobban értem), D) azért fizetnek, hogy ilyen tartalmakat gyártsak (tévedés, ezeket saját kútfőből kezdtem írni még az Orosz Péter-féle Belsőség korai óráiban, a Totalcaron, s azóta cipelem a műfajt a hátamon, mert szeretem, az autókat meg sem előtte, sem utána nem cserélgettem kisebb gyakorisággal). Az ekék nem bírják felfogni, hogy sok autó (és motor) érdekel, életem pedig csak egy van.
Valójában nem történik, más, csak négy-ötféle Nirvánát kergetek – és nem az együttest -, hogy minél többet megéljek belőlük, mielőtt lehúzzák a redőnyt. Persze akadnak régi és közeli barátaim, akik az én Nirvánáim mindegyikét felfoghatatlan pokolként dekódolják – mondjuk a Tesla Model S volánja mögül. Legalább békén hagynak az álmodozásban.
Egyszer elkezdtem összeírni, hány autóm volt az életem során. Aztán elvesztettem a listát, ez már csak a korral jár. Rohadt hosszú volt és folyamatosan írogattam újabbakat a meglevők közé, talán ezért sem lelkesedem azért, hogy megtaláljam. Ha valaki egy fáradt pillanatomban kap el, talán percekre még be tudja magyarázni nekem, hogy telhetetlen autószédelgő vagyok. De nem igaz az állítás. Néha megesett már, hogy a Nirvána szobrának talapzat-peremébe kapaszkodva megérintettem a Szent Lábujjat. Már-már odaértem.
Ilyen odaérés volt nekem a Steyr-Puch, amiről az én elmondásomból maximum azt tudjátok, hogy az egy 23 éve el nem készült üres autóhéj, de valójában volt nekem belőle eddig négy, és amikor azok épp működtek (a korábbi három valamelyike), madarat lehetett velem fogatni. Szerintem pár napos lemaradással ma is mindig tudom, hol, és milyen Puchok vannak eladók Magyarországon. Most árulnak egy nagyon korai, vászontetős sárgát kilakatolva, összerakás előtt, egy kicsit későbbi, kontyos, szintén sárgát, szintén összerakás előtt, illetve egy abszolút projekt állapotú kék, már Európa-kasznist.
Az állólámpás Mercedes egy másik becsípődésem volt, először gyerekkoromban négy éven át, két autón keresztül, aztán 1992-től harminc éven át, szinte megszakítások nélkül, folyamatosan. Volt nekem belőlük vagy nyolc, de ha a roncsokat hozzáveszem, akkor talán tizenöt is. 1992 és 2022 között szerintem negyedmillió kilométer jobbik felét beletapostam ilyen autókba – mindezt tesztautók, más hobbiautók és motorok mellett. De talán… már kiállólámpásoztam magam. Annyira pontosan fel tudom idézni minden zaját, szagát, moccanását, szegletét a 114/115-ös szériának, hogy már nincs benne új. Kiélveztem minden molekuláját. Talán… Azért a szívem megdobban, ha látok egy kívánatos példányt.
Nem mellesleg a Bianchim is megvan már 28 éve, forgalomban van (alattam) 22 éve, s 2009 óta, amikorra nagyjából összerázódott műszakilag, nagyon sokat ment velünk mindenfelé. Az elmúlt két hónapban részben azzal járkáltam, mert most nincs másik, hadra fogható veterán autóm. Amióta használatba vettem, Nyugaton már két generációnyi autó elmállott a szalon állapottól kezdve, de még nálunk is másfél. Szerintem az azért elég régóta megvan, ráadásul nem csak ledobva hever valami mélygarázsban, emlegethető trófeaként.
A 105-ös Alfákhoz (Giulia, Bertone, s ha lett volna olyanom, a Spider és a Berlina is ide tartozna) is elég hűséges vagyok, volt belőlük négy, összesen tizenöt évet, ha összeadom. És persze Cagiva Gran Canyon 900-asból is már a másodikat nyúzom, s eszem ágában sincs másik motor venni helyette. Hűséges vagyok tehát Alfához, Cagivához is.
Csak keresem az igazit. Az igazikat. És ha megvannak, akkor én is megvagyok.
Valahogy a Spacy-m elvesztése miatt voltam a legszomorúbb az elmúlt években. Pedig azt tényleg minden próba, minden ismeret nélkül, puszta kíváncsiságból (és az 50-es robogók iránt érzett utálatom egyre súlyosabb elhatalmasodása miatt) vettem, 2010 őszén. Olcsó volt és csúnya, a rendszámát úgy kellett előtúrni a néggyel korábbi tulajdonostól, mert kismotorként (értsd: basztak rátenni a rendszámot, mert akkor vizsgáztatni kellett volna, s jogsi kellett volna rá) használták. A dolog pikantériája, hogy a tulaj, akinél a rendszám elakadt, épp egy rendőr volt. Csak remélni merem, hogy nem ő maga vette le róla.
Én meg nagyon hamar beleszerettem a Spacy-be. Miért?
1) mert végtelenül kényelmes, puhán rugózik, alacsony és terebélyes az ülése, tehát otthonos,
2) mert tele van kretén, 80-as évekbeli, teljesen egyedi megoldásokkal, mint a kulcsvilágítás, a digitális műszer, az olajcserére figyelmeztető, mechanikus jelzés (a számlálóval együtt mozog), a külön kvarcóra, a régimódi, lengővillás első futómű (amiben viszont bólintás-kiküszöbölés van) és az önműködően kikapcsolódó index,
3) mert elképesztően jó minőségű, olyan, amilyet ma már nem éri meg gyártani,
4) mert őrületesen tartós, a motorja kis fordulaton dörmög, nem üvölt és vonyít, mint a mai 200-250-esek,
5) mert… nézz rá. Hát nem cuki?
Amikor vettem, még bedolgoztam olykor a Totalbike-ba, s teszteltem modern robogókat. A Yamaha T- és S-Maxot nagyon szerettem, bár a többi se volt rossz, de igazán otthon csak a saját Spacy-m nyergében éreztem magam. Olyan volt, mint egy-egy szuper megtervezett váróteremben töltött fél nap után hazamenni, lehuppanni az itt-ott már macska kaparta, egy vörösbor-kiömlés kipucolhatatlan nyomát öt éve magán viselő, de szuper kényelmes kanapéra, s eltehénkedni benne egy jó sorozathoz a két generációval korábbi lapostévé előtt. A helyes szó, azt hiszem: hazaérkezni.
Volt pár hónap, amikor kicsit szétszedtem, hogy alaposabban át tudjam nézni. Annyira nem bírtam elviselni a tudatot, hogy arra az időre Spacy 250 nélkül maradok, hogy… vettem egy másikat. Egy japán specifikációjú, szemre és technikára ugyanolyan, de Freeway 250-nek nevezett, digitális helyett mutatós műszerekkel kommunikáló példányt. Egy évig azzal jártam, mert a Spacy rendberakásának határidejéről ezzel elmúlt a nyomás.
Amikor a Speedzone-hoz jöttem, még mindig a Spacy-t használtam, sőt, az akkor volt épp teljesen rendbe téve. Az első és hátsó futóművekben minden mozgó elem kicserélve, új fékdugattyúk, új betétek, egy új gumi, új tömítések, új szívatópatron, új fékbovden, új variátorszíj, új görgők, friss olaj és fagyálló… Volt benne 77 ezer kilométer, de amerikai oldalak mendemondái szerint ezek a motorok 150 ezret szoktak bírni. Mérföldben, tehát szorozd meg 1,6-tal.
Magyarországon persze, ahol a bekerülésükkor, általában már erősen használtan úgy tekintettek rájuk, mint utolsó útjukra készülő furcsaságokra, s emiatt nem is kaptak túl sok törődést, no meg az útjaink is förtelmesek, hát itt nyilván hamarább elpusztultak. De akkor, én úgy reméltem, az enyém jó lesz még ötvenezer, vagy talán százezer kilométerre is, megint.
Ez nem jött neki össze, mert egy golfos nő egy szép napon úgy gondolta, hirtelen befordul előttem a Városligeti fasoron. Vakfoltja nőtt azon a tájon, ahol én egyenesen közeledtem az irányába. Annyira hirtelen történt a dolog, hogy már fékezni se nagyon tudtam, csak oldalra döntöttem a robeszt, hogy mégse fejjel menjek neki. A középsztender végigtépte a Golf oldalát, én elájultam, kaptam egy agyrázkódást (a figyelmes járókelők persze kicipeltek a járdára – még szerencse, hogy nem volt koponyaalapi, vagy gerinctörésem, akkor már nem élnék), a nő zokogott…
Azért másnap azért bepróbálkozott még egy, a rendőrségi jegyzőkönyvvel ellentétes verzióval az esetről, az mondjuk, nem volt túl szép dolog, ejnye. De nem jött be neki. Ha nem is sokat, de fizetett a biztosító, mert a laptopom, a táskám is szétment, a roncsot meg eladtam fillérekért. Ilyen történik az emberrel, ha motorozik. Ettől még pokolian sajnáltam a Spacy-t, mert épp akkor nagyon jó volt, és ötletem se volt rá, hogyan pótoljam. Tudom, próbáltam többször, egyszer majdnem megvettem egy Slampixx által felajánlott, gyönyörű, fekete, svájci példányt. Aztán végiggondoltam – vám, honosítás, nem is volt olcsó…
Katitól, a feleségemtől elkoboztam inkább az Aprilia Sportcity 200-asát, amire addigra évente kábé már csak egyszer ült rá, és az élet ment tovább a medrében. Két nappal a baleset után Dzsível a régi Alfámban kimentünk Baloccóba, a Giulia GTAm bemutatójára, nem rohadtunk le, nekem kicsit fájt a fejem, de mire hazaindultunk, az is elmúlt.
Az elmúlt három évben ezt az Apriliát használtam a Spacy helyett. Egy erősebb, gyorsabb, kanyarban sokkal pontosabban rajzoló, modern robogót. Volt gond azzal is, egyszer szétrepült a variátora, aztán megette a minőségi hajtószíjat, de alapvetően tette a dolgát – télen, nyáron.
Csakhogy egy ilyen Aprilia kíméletlen, ráz, állandóan bőg a motorja, magasan ülsz rajta, cseppet sem otthonos. Tesztelői fogalmak szerint egész jó cucc, de az én brummogó, meleg kanapémhoz képest nekem egy istencsapás.
Eközben lassan meggyűlöltem az életemet a soha el nem romló, teljesen ízetlen, szagtalan és kommunikációképtelen Avensisben, s akkor sem voltam boldog, amikor robogóra ültem át, mert olyankor kaptam az ütéseket, a bömbölést, az idegbajt. Talán nem véletlen, hogy úgy döntöttem: 2025 nyarára megszüntetem a Nirvánától való ily távolra kerülésem kettős okát – a Toyotát és az Apriliát.
Akasztják a hóhért, hiszen évekkel ezelőtt pont arról írtam cikket, hogy az automobil, amióta megszületett, a mind kényelmesebb utazást próbálta szolgálni, ezért minél újabb, annál semmilyenebb is. De a motor valamikor a negyvenes évektől kezdve sporteszközzé kezdett válni, ezért abból nem ölték ki a tüzet. Nagyon sokáig épp ellenkező irányban fejlődött az autóhoz képest: mind precízebb és kommunikatívabb élvezeti cuccá vált.
Erre én pont a saját elméletem ellenkezőjét művelem: autóból az élvezetest, motorból a vízágyat keresem. Röhej. De ne feledd, a robogó számomra elsődlegesen csak gyors és komfortos városi közlekedőeszköz. Mert motorom azért mindig van mellette.
Fentiek egyenes következménye, hogy tavaly megvettem a Minit, s amikor annak végre stabilizáltam a műszaki állapotát, eladtam az Avensist. Közben találtam egy Elite 250-est a neten, ami amúgy ugyanaz, mint a Spacy, vagy a Freeway, csak amerikai. Szerencsére ez is digitális műszerfalas, sőt, a kasznija a legszebb fajta, mert ennek a farába simuló indexei vannak, nem olyan kilógó, utólagos izék, mint az európai verziónak. További szerencse, hogy 1985 és 1989 között ugyanezt az USA-változatot szállították Kanadába is, ennek köszönhetően az óráját váltani lehet mph-s, és km/h-s kiírás között. Értsd: vizsgaképes.
Rohantam megnézni az Elite/Spacy-t (még nem tudom, hogy fogok átszokni az új névre, mert a régit jobb kimondani). Ahhoz képest, hogy a korábbit egy kerek százasért vettem magyar rendszámmal, ezt a mostanit annak hat és félszereséért mérte az eladó – német papírokkal. Mentem vele egy próbakört, tetszett a dolog, jobb állapotban is volt, jóval kevesebbet is futott, mint az én exem, amikor hozzám került. Azt tudom, hogy az elmúlt tizenöt évben a trendi japán cuccoknak is elindult az áruk felfelé, ezért azt a hatszázat reálisnak éreztem, amennyit végül otthagytam érte.
Amúgy is bírtam az eladót, azaz Lacit, mert kiderült, alaposan beütötte ő is a fejét. Némi ottlét után elkezdte megmutatni a motorjait és az autóit – hát, barátom, a felét azonnal hazavittem volna, gondolkodás nélkül. Jó ízléssel összeválogatott, néhány esetben egyenesen döbbenetes állapotú cuccok voltak. De én csak a Spacy-ért jöttem. Elite. Legyen.
A hazavezető út erejéig visszaszereltem a blokkra az 50-es hengert, és segédmotorkerékpárként hajtottam a gépet Zuglóig, ahol egy pillanatra letámasztottam a garázs elé, fotózgattam, és őszintén meghatódtam. Hát ember, megint van egy Spacy-m. Oké, kicsit nehezen indul, még nincs rendszáma, de ha minden megvalósul, nyár közepére visszatérhetek a kedvenc guruló kanapémra. A lehetőségtől szinte szédültem.
Mint minden öreg import cucc, azért a Spacy (Elite) sem adta könnyen magát. Kiderült, hogy 1992-ben került Németországba – a mediterrán klímájú Hamburgba -, a papírjain pedig az az év szerepelt gyártási időként. Ez persze nettó hülyeség, mert ilyen motort akkor már három éve nem gyártott a Honda, pláne meg nem első dobfékkel – mondtam már, hogy ez itt az 1986-os első szériából származik, amelyik még nem tárcsás?
Az egyik lehajtható hátsó lábtartó-fedél is törött rajta, valami kulimásszal kipótolták, inkább ne tették volna. Arról hiányzik a gumi taposó is. Pocsék ízléssel valaki ezüstre fújta az első villa műanyag fedeleit és a blokk kilógó oldalát is, ezeket majd megpróbálom lemosni nitróval, mert okádok tőle, ugyanis feketéknek kellene lenniük.
Két randa csavar kilóg a burkolatból a kormánytakaró műanyag elején – gondolom, plexit hordott egy időben a motor –, a nyereg huzatán van egy folt, az időóra nem mutat semmit… Maradt nekem szórakozni való.
Az első nagy megugrandó tétel: az amerikai kivitel miatt ebben szimmetrikus kévéjű fényszóró lakik. Sebaj, veszek másikat a netről!
Aha. Ahogy azt én kitaláltam. Amikor én három éve spacy-ztem, ehhez a motorhoz még dugig volt cuccokkal az internet. Darabra most is akad – gyertya, szíj, soha tönkre nem menő, bontott alkatrészek, kínai utángyártott elemek ezrével hemzsegnek ott. De alig használható valami. Azaz nagyon kevés.
Például fényszórót főleg amerikai oldalakon találsz. Azok szimmetrikusak. Meg kanadaiakon. Azok is. A német kereskedők is valamiért csupa Elite, azaz szimmetrikus vetítőképű fényszórót árusítanak. Ausztráliából lenne, az meg pont rossz irányban aszimmetrikus.
Jobbra húzó aszimmetrikus, európai specifikációjú fényszórót nem találtam. Kínomban bementem a régi Hondákat felújítók kincsesbányájába, a cmsnl.com webáruházba. Volt három fényszórójuk. Kettőre rögtön oda is írták: Elite-hoz való, szimmetrikus. Az utolsóhoz nem volt leírás. Belenagyítottam a képbe (reménykedve abban, hogy az aktuális terméket fotózták le), és tényleg aszimmetrikusnak tűnt az üveg mintája. 18 euróért mérték. Megvettem, annyit megér, ha akár ki is dobom.
Alig pár nappal később a kezemben volt a tétel. Fortuna elém gördítette az egyik kissé használt, levágott szőnyegdarabkáját – tényleg megvettem a földkerekség pillanatnyilag egyetlen eladó aszimmetrikus CH250-es fényszóróját. Madarakat fogtam volna örömömben, ha szándékomban állna állatokat bántani. Így inkább csak ugráltam.
Következő probléma, ami biztos bukáshoz vezetett volna a vizsgán, a jobb első indexbúra volt. Az ugyanis annyira törött volt, hogy fehéren kivilágított alóla az izzó. Piha, mi az nekem! Egy apró darab műanyag? Ne viccelj…
Kábé egy hétig kerestem. Csak Amerikában árultak ilyet. Három darabot, más-más cégtől. Hangsúlyozom, a bukólámpás 125-ös Spacy-é nem jó rá, az teljesen más motor. Kiválasztottam a három eladó közül azt, amelyiket szállítással együtt a legolcsóbban lehetett leütni. Röpke egy hónap alatt már az MPL-nél volt a cucc, legalábbis a csomagkövető alkalmazás ezt mutatta. Csak hozzám nem került, annyi derült ki a nyomkövetésből, hogy valamelyik III. kerületi postán landolt.
Körbejártam az összes postát, amiről úgy sejtettem, ott köthetett ki. Végül – hol másutt – Minden Fontos Rendelésem Örök Fekete Lyukában, az óbudai Tesco postáján találtam meg, ahol a pultos néni minden egyes eltűnt, kiértesítés nélkül hetekig ott heverő cuccomnál, a legkisebb mordulásomra lebasz. Így történt ez, amikor másfél hónapig ültek a Franjo Mokinától vett Alfa-kapaszkodóvázaimon, és…
Kitaláltad. Most is megkaptam a kötelező kedvességet: „egészen biztos nem lesz a csomagon a neve”, „biztosan elment már innen a csomag”, „biztosan elcímezte a feladó”… Inkább nem szóltam semmit, mert nem volt nálam kézigránát.
Naháááát! Meglett a csomag. Nocsak, nocsak, rajta volt a nevem… És még a cím is stimmelt, hát ez már tényleg hihetetlen. A néni kétségbeesetten kereste a frappáns válaszhoz a kapaszkodót, mert láthatóan nem vesztes típus, s kicsit tátogott, de érezte, hogy most bizony alaposan beszopta (ahogy a múltkor is). Épületes párbeszéd vette kezdetét.
– Ömmm, a kolléga nem a megfelelő kódot írta rá, ezt nem is értem.
– Mmm.
– Hát…, ez itt ragadt volna.
– Itt.
Aláfirkantottam, kikaptam a kezéből, nem hagytam borravalót. Amúgy egy családi gyufásdoboznál alig nagyobb, körülbelül egydekás csomagot kell elképzelned – a postás állítólag azért nem hozza ki, mert túl sok és nehéz a cucca. Ezt még elfogadom, bár nem olcsó a posta, de hogy még el is veszítik?
Újabb öröm, újabb lépés a vizsgaképes Spacy (Elite) felé, utóbbi alig került 54 ezer forintomba. Igen, annyiba. Egy 3×4 centiméteres darab, utángyártott(!), narancssárga műanyag. Eleve drága volt, eleve sokba került a posta, az árra aztán rájött a vám és az áfa, a szállításra is rájött a vám és az áfa… Persze, értem én, hogy épülnie kell az országnak, jobban mondva, valaki mások országának, mert én nem sokat látok ebből az épülésből, de ez azért túlzás.
Persze két nappal az után, hogy megjött Amerikából az aranyból öntött búra, felbukkant a neten egy teljes kormány, burkolattal, indexbúrákkal a Spacy-hez. Harmad annyiért, Olaszországban, mint amennyiért én ezt az egy plasztikdarabot vettem… A szerencse forgandó.
A fényszórót és a búrát hamar beszereltem – ez egy Honda, tehát minden plug-and-play, aztán az összekötőmön keresztül bejelentettem a motort honosító NKH-s vizsgára, hiszen minden jó volt rajta. „Leghamarább két hónap múlva lesz időpont, el nem tudod képzelni, milyen lassú lett a folyamat” – mondta.
Szuper. Az azt jelenti: június vége. Imádom ezt az országot.
Már csak egy apró hiba maradt, s erről Laci, az eladó szólt is nekem (bár akkor még pöcc-röff volt): elég letenni a Hondát egy napra, onnantól kezdve már nem akar majd beindulni.
„Talán a szívatópatron a hibás” – mormogta átadáskor.
Mivel a szívatópatron kivételesen elérhető cucc, van belőle ezer a neten, ezért rendeltem egyet Kínából, tényleg filléres cucc. Egy hónapra ígérték a szállítást, és a kínaiak pontosabbak szoktak lenni, mint az amerikaiak.
Már rég elfelejtettem az egészet, nem is gondoltam a garázs egy eldugott szegletében gunnyadó Spacy-re (Elite-ra), talán csak amikor eladtam az Apriliát és nem maradt járós robogóm. De szerencsére addigra összeraktam a hetvenéves Lambrettát, s bő másfél hónapig azt hajtottam. Nem panaszkodnék, azért az sem volt istencsapás, élveztem, maximum kicsit lassabb, büdösebb és drágább volt a Spacy-nél a méregdrága 2T olaj miatt.
Tehát félig bambán ülök a hétfői The Zone-értekezleten, amiből úgysem fogok fel semmit, mert az én agyam a délelőtt történéseket minden nyom nélkül elnyeli, még ha vérengzés zajlik a szemeim előtt, lottóötösöm van, avagy földönkívüliek szállnak is le a CarClassic tetejére. Olyantájt minden erőmet az köti le, hogy legalább annyira értelmesen nézzek, hogy elhiggyék a többiek – nem alszom. Erre betoppan a postás.
Kis csomagot hoz. Nekem. Kínából. Nem emlékszem semmiféle rendelésre (délelőtt van, mint mondtam). Kibontom. Valami fura, fémtalpba gumírozott elektronika az. Nézem a borítékot – az én nevem szerepel rajta meg a kínai feladás. A BYD-sok találtak volna ki valami fura dolgot egy elkövetkező sajtóúthoz? De semmi BYD, ez itt Kína-Kína.
Kómásan bepötyögöm a nejlonon levő címkén található kódot a netbe. Sokadik találatra feljön a kezemben tartott izé képe. „Flywheel position sensor for ATV-s” – írja. Tehát lendkerék-pozíció jeladója ATV-khez (az a diffis quad). Ez minek nekem? Miért kaptam? Teljesen megzavarodtam.
Már este, itthon végigtúrtam a gépemet, rájöttem, hogy ez akart volna a Spacy szívatópatronja lenni. Csak az amúgy egy teljesen másik fajta alkatrész. Másra való, máshoz való, máshogy néz ki. Írtam nekik, lefotóztam a jeladót, az eredeti rendelés oldalának képernyőfotóját is mellékeltem a levelemhez, megjegyezve, hogy más járműbe való más funkciójú alkatrészt küldtek, de ez olyan olcsó, hogy nincs értelme visszaküldenem (pláne a magyar posta árai mellett).
Kína, tehát udvariasak és foglalkoznak a problémával. „Mivel a termék megfelel a rendeltetési célnak, csak küllemében tér el a rendelt árutól, ezért felajánlunk 30% visszatérítést” – jött a válaszlevél.
Itt még egyáltalán nem voltam ideges. „Nem, hölgyem, nem felel meg a rendeltetési célnak, nekem egy ilyen és ilyen korú, ilyen meg ilyen motorom van, annak a karburátorába kell ez a dolog. Amit küldtek, az viszont a gyújtáselektronikája valami sokkal modernebb és több kerekű izének. Kérem, küldjék el nekem a helyes alkatrészt, mert arra lenne szükségem, de most már nagyon sürgősen” – jeleztem feléjük.
A velem kommunikáló nő nyilván egy elosztó cégnek dolgozott, ahogy ezekben a nagy webáruházakban mindig, tehát nekik, maguknak nincs raktáruk, gyártóbázisuk, semmi, csak a Kínában fellelhető dolgokat veszik fel a webshopjukba és megpróbálják azokat kis haszonnal elpattintani. Innentől aztán még volt hat(!) levélváltásunk, s az ügyetlen válaszokból felsejlett, hogy valószínűleg a gyártó cég kifuttatta a szívatópatront, annak kódját áttette erre az ATV-jeladóra, de a webshopban nem cserélték ki a leírást. A nő egy ideig sehogy nem akarta megérteni, hogy nekem semmire se jó az a szar, amit küldtek, s nekem a pénz sem kell, hanem az eredeti termék. Aztán az egyik már emelkedettebb hangulatú levelezést követően megjelent a számlámon a pénz, visszautalták a teljes összeget. Valami 3600 forintot.
De nekem akkor is kellett az a patron, hiszen ez egy meglehetősen jól szigetelt robogó, ebbe hidegindító szprét fújogatni közel reménytelen. Némi túrás után rájöttem, hogy az összes kínai oldal valószínűleg ugyanazt a hibásan felkódolt patront árulja, s ha újrarendelem, megint lesz egy ATV-jeladóm, amivel semmit se tudok kezdeni.
Addig túrtam az eBay-en, míg találtam egy valódi ember kezében tartott, valódinak tűnő, ráadásul nem fehér, hanem a többitől eltérően piros csatlakozós patront, mi több, Franciaországból. Alig négyszer került többe, mint a kínai. Leütöttem. Két hét múlva megjött. A korrekt cucc. Naná, hogy kínai gyártású.
Mindegy. Az utolsó jigsaw puzzle darab birtokában elkezdtem szétborítani a Spacy-t. Évtizedes gyakorlatom van ebben, bár tény, hogy ennyi idősen mindegyik motorban más csavarok, más umbuldák adnak némi fejtörőt. Azért a mostaniban se minden Honda már, a bal oldali burkolat hátsó füle ennek is letört, ott egy meglehetősen ügyetlen gyorskötözős megoldás tartja helyén az egész elemet.
No meg a por. A több tonna por. Mindenen… Hol tartották ezt, Namíbiában? Hihetetlenül koszos volt minden belül, nem a klasszikus, öregmotoros, olajos, ráégett dzsuva formájában, hanem a tiszta szerkezeteket lepte be a sárgás por. Sajnos annyi olajpára azért volt mindenen, hogy kicsit odaragadt az anyag, lefújni nem lehetett, ezért mindent, amihez hozzányúltam, elpucoltam. Legalább azok legyenek tiszták.
Levettem a tankot, leszedtem a csöveket (ennek a karbijába is belevezették a hűtőfolyadékot, hogy fűtse a szívócsövet – mindenre készültek), leszereltem a szívódobozt, kiszedtem a karbit. Beleépítettem az új patront, összeraktam mindent, de csak provizórikusan.
Indítóztam. Hoppá. Eddig legalább köhögött, de most semmit se csinál. Ez baj, mert akkor épp keddet írtunk, a vizsgaidőpontom pedig csütörtök estére szólt. A naptáramban meg ott állt, hogy pénteken megyünk cégileg a Debrecen Drive-ra. Nem, olyan nem lehet, hogy ez nem indul be csütörtökig… Elvinni nem tudom, hiszen a Minin a vonóhorognak még csak a tartószerkezete van fent, de az elektromosság bekötésére még találnom kell valakit, azzal nem tudok húzni…
Ilyenkor az szokott jönni, hogy éjjelig, fogcsikorgatva, használt olajos flakonból, eltépett géprongyból, három eltört 12-es rugós alátétből egy életlen kenőkéssel a letört helyére valami motorblokk-darabot faragok. Most viszont átmentem inkább analitikusba. Az nem segít, de legalább kevésbé fárasztó, mint a szerelés.
Megfújtam féktisztítóval (tudom, nem kéne ilyet, de a hidegindítóm elfogyott). Köhögve, nagy gázon el-elkapta, de borzalmasan szenvedett szegény. Mihelyt elejtettem a gázt, vagy abbahagytam a féktisztító befúvását, azonnal lefulladt.
Kivettem a gyertyát – száraz. Nagyon száraz. Ez itt nem kap benzint.
Tehát nem is a patron volt a ludas. Mellesleg nyilván nem, hiszen az alaphelyzetben (ahogy valószínűleg meg is ragad, ha rossz) pont hogy szívató üzemmódban van, s kell neki a 12 volt, hogy a patron végében megmelegedjen a cekász, felfűtse a zsírt és kitolja a kis fütyijét, ami elzárja a szívató normál karburátort megkerülő járatát. Rossz szívatópatronnal épp, hogy nagyon jól indul a motor, s bemelegedve dúsul be a keverék.
Felhívtam Gál Pepe motorszerelő cimborámat, aki elárulta, hogy pont emiatt a szívatópatron ezekben a motorokban nem is az akkuról kapja a felfűtéshez szükséges áramot, hanem közvetlenül a generátorról – ott a külön kanóc, ami jön a feszszabályzóból. Tényleg ott volt. Ezt azért csinálják így, hogy ha feledékeny vagy, és rajta hagyod a gyújtást, úgy, hogy nem megy a motor, a szívató attól még nyitott állapotban maradjon, hogy ha végül mégis ráveszed magad az indulásra, a motor bepöccenjen. Ezek szerint nem a szívatópatron a hibás – amiből a régi amúgy szintén nem volt már a topon, mert fele akkora ellenállást mértem rajta, mint az újon.
Talán a vákuumos benzincsapot nem tudja kinyitni a motor? Levettem a tankot, feltettem magasra, rátettem a csapra a vákuum és a benzin csöveit, utóbbit beledugtam egy kannába, megszívtam a másikat. Gyönyörűen ömlött a benz, tartósan, erős sugárban. Ez itt jó.
Mentem végig a levett vákuumcsővel a rendszeren, itt befogva, rászippantva, oda átdugva… S miközben matattam, egyszerre csak megláttam a hiba valódi forrását. Egy éktelen nagy repedést a karburátor gumi szívócsövén.
Éktelen nagyot.
Na, barátom. Hogy javítasz meg másfél nap alatt egy olyan gumi alkatrészt, amely negyven éven át nyelte a benzint, ami valószínűleg a repedésbe is szépen beette magát? Ezt épeszűen megpucolni, megragasztani nemigen lehet, ráadásul nagyon rövid és kanyarodik is, tehát csövet se tudok rá húzni… Azért ott, rögtön megrendeltem a szívócsövet – szerencsére bőven van ebből a neten, mert a Helix 250 és a Piaggio Octagon 250 ugyanezt a blokkot használja, s azokhoz van még alkatrész. Péntekre érkezik… Bár lehetne egy nappal korábban.
Az este különféle baráti csoportjaimmal való levelezéssel telt. Karosszériaragasztó. Szélvédőragasztó. Fix All. Fix All Turbo. Gumiragasztó. Epoxi. Minden szóba jött mindenkitől. Aztán Hamza Csabi – tudjátok, nála készült az Alfa karosszériája – talált egy összes fajta gumit vulkanizáló, olaj-, benzin-, etanolálló ragasztót. Gyorsan be is rendelte a CVH-ba.
Így kerültem másnap oda, ahol a Nózi összeállt, régi barátok, Balázs, Zsolti, Sanyi körébe. Másfél órát matattam náluk, kicsit hagytam vulkanizálódni a repedést, aztán egy fiókban Csabi talált még egy kétkomponensű, gumihoz tapadó epoxit, azzal be is burkoltam az egészet. Egész szép lett, bár őszintén nem hittem, hogy sokat kibír. Este azért még háromszor fél órát melegítettem hőlégfúvóval, hogy alaposan térhálósodjon és kiszáradjon, mert szobahőmérsékleten 24 órányi kötési időt írtak a trutyira, az meg nekem nagyon hosszú lett volna.
Másnap délelőtt iszonyú óvatosan összeszereltem az egészet, a Spacy pedig pöccre indult. Huhh, ez jó. A meztelen motort otthagyva felrohantam a lakásba – tudod, nekem van egy úgynevezett munkahelyem is, aminek hébe-hóba írok is például ilyen cikkeket, mint amit most olvasol -, dolgoztam, ebédeltem, a végén megcsörrent a telefonom.
– Egy autónak lemondták a mai vizsgáját, a megbeszélt hét helyett tudnál hamarább jönni?
– Mikor?
– Hát, nagyjából most.
Lerohantam a garázsba, felhánytam a burkolatokat a mocira, még gyorsan végigkattingattam az indexeket, lámpákat, és loholtam a Vas Gerebenbe. Nyilván az 50-es hengert sem felejtettem el rápattintani a motorra.
A vizsga? Simán ment, bár elég lassan – nem a vizsgáztatók hibája ez, mert szörnyű lassú a rendszer – a szívócső kibírta hazáig. Aztán hétvégén lement a Debrecen Drive, jól megfagytunk, én meg következő kedden, kezemben már az új szívócsővel ismét a garázsban matattam.
Burkolatok le, karbi ki, szívócsövek összehasonlít. Majdnem ugyanolyan a kettő, az össz különbség, hogy a benzincsap nyitására szolgáló vákuumcsöcs az újon kicsit jobban lefelé mutat – hiszen a Helix tankja, ha jól tudom, a padlójában van. Sebaj, ennyi bőven belefért a csatlakozó gumicső hosszába. Két óra matatással gatyába ráztam a Spacy-t, azóta egy, maximum két fordulatra indul.
Ja, a ragasztott szívócső megtette, mit tennie kellett. Egy utat kibírt, de a leszedésnél el is repedt megint. A Csikós-garázs hősi halottjának nyilvánítottam, azzal elhelyeztem a szemetesben.
Mire megkaptam a rendszámot, már a hosszú netes válogatással megtalált fehér top-case is megjött Kínából – rajta egy dummy antennával! Felszereltem. Tettem elemet a Szent Kvarcórába, az is életre kelt, ezzel teljesen harcra kész lett a Spacy. Menő!
Mit mondjak, ez a robesz egy álom. A kevés kilométer okán sokkal jobb még a gatyába rázott régimnél is, erős, puhán húz, a futóműve kicsit feszesebb, igaz, az első dobfék határozottan ótvarabb a régebbi azért szintén borzalmasan halavány tárcsájánál. Nem baj, van lábfékem is, az fog mint az állat. Egyvalami zavar kicsit – ez az új nem tudja a régi Spacy-m és Freewayem partitrükkjét, hiszen a kanyar befejezése után nem kapcsolja vissza az indexet. Vajon azért nem, mert ez a funkció csak később jött? Vagy csak rossz benne a működtető szerkezet? Mindegy, legalább lesz rajta még valami, amit matathatok.
Viszont ez most olyan, mintha visszatértem volna az anyaméhbe. Bár maradna ez így. Sokáig. Akár automatikus index-visszakapcsolás nélkül. Kiegyezek vele, mert nekem most jó.
